Pályázatom:

Sziasztok!

Indultam egy novella író versenyen, melyet itt olvashattok. (A versenyt Raspberry Silvers hirdette meg.) Arra kérnélek titeket, hogy szavazzatok rám.
A szavazás november 7-ig tart.
 
Előre is köszönöm a szavazatokat, és a kommenteket is. :D
További szép napot, és jó olvasást.

Ötödik részlet: Talány

Nem mertem megmozdulni. Azt se tudtam, hogy mit akar tőlem.
 Hosszú göndör haját a szél összeborzolta.
 Olyan gyorsan közeledett felém, hogy alig tudtam követni. Mikor már csak pár méterre volt valami megcsillant a kezében. Egy tőr volt.
A gyomrom görcsbe rándult, és az a baljós érzés egyre erősödött.
Az utca másik feléről gyors lépteket hallottam. Urrá lett rajtam a félelem.
Hirtelen valaki megérintette a vállam. Úgy éreztem, itt a vég.
Mikor oldalra pillantottam, láttam, hogy csak Eliot az.
- Te meg mit keresel itt, ilyen időben?- kérdezte ingerülten.
Nem válaszoltam, inkább ismét a női alakot kezdtem keresni, de nem találtam.
- Látom nem vagy képes kibírni egy napot anélkül, hogy valami bajod esne- ordított rám. Sugárzott belőle a megvetés, és még valami, amit nem tudtam azonosítani.
- Nem engem kellett ma elcipelni a kastélyba. És amúgy sem szorulok rá a segítségedre!- vágtam vissza.
- De van, és addig nem engedlek el, amíg vissza nem jössz.
- Akkor hosszú esténk lesz.
- Azt kétlem- húzta gúnyos mosolyra a száját. Megfogta a csuklóm, és a másik kezével maga felé fordította a fejem.
 A szemébe néztem.
Nem tudtam, hogy miért, de nem tudtam elszakadni a tekintetéből.
- Tudom, hogy ez most nehéz neked, de azzal nem segítesz, ha az ellenség karjaiba veted magad.
- Nem szabhatod meg, hogy mit tegyek!- ezt nem mondtam olyan magabiztosan, mint ahogyan szerettem volna.
- De igen, ha én felelek az életedért!
- De miattam került bajba a családod, és ezt nem bírom elviselni!- sikerült elfordulnom, és az égre pillantottam. A könnyem legördültek az arcomon, de az esőtől nem látszottak.
- A családom mindig veszélyben van- lépett közelebb hozzám.- Kibírhatatlan személyiséged annál jobban aggaszt- jegyezte meg arrogánsan.
- Szerintem inkább neked van szörnyű természeted!
-Ó igen? Mi benne olyan rossz? Az elbűvölő humorom, vagy a kifinomultságom- lépett még közelebb.
- Most ugye csak viccelsz?- mosolyodtam el akaratlanul.
- Miért? Nem így van?
- Eddigi tapasztalataim alapján nem igazán.
- A konokságod teljesen megőrjít- mondta és megragadott.- És csókjaid hiánya is.
Erre nem tudtam válaszolni. Olyan közel volt, hogy hallottam a szívverését.
Egy elázott hajtincset kisöpört az arcomból, és megcsókolt. Már nem fáztam, és az esőcseppek olyanok voltak, mintha sok apró szikra hullott volna ránk.
Hirtelen eltolt magától, és rám mosolygott.
- Most már mehetünk? Vagy még mindig itt akarsz maradni?
- Nem- mondtam alig hallható hangon.
Eliot elindult, kicsit lemaradva követtem.
Az eső egyre jobban zuhogott, és a szél is feltámadt.
Útközben egyre jobban rázott a hideg. A kezemmel próbáltam melegíteni magam, de nem igazán sikerült.
Eliot hirtelen megállt.
- Vedd fel ezt!- nyújtotta felém hófehér kabátját.
-  Ez csurom víz!
- De jobb, mint a semmi- ezzel rám terítette a nehéz ruhadarabot.
El kellett ismernem, hogy igaza volt. Így már egyáltalán nem fáztam.
Átkarolt, én pedig nem ellenkeztem. Olyan jó volt, nem akartam, hogy elengedjen.
Már jó ideje gyalogoltunk, mikor feltűnt, hogy rossz irányba megyünk, mert itt már csak elhagyatott épületek voltak.
- Hova megyünk?- kérdeztem halkan, miközben csillogó szemeibe néztem. Az eső elállt, és látszott a bíbor színű égen, hogy hamarosan pirkad.
- Az titok! Majd meglátod!- mondta sejtelmesen, miközben mosolygott.
- Bízom benned- suttogtam olyan halkan, hogy még ő sem hallhatta meg.
Jól esett a törődése. Az elmúlt pár hónapban ez volt az első olyan alkalom, hogy minden rosszat elfelejtettem. Mikor vele vagyok, mindig csak a szép emlékek jutnak az eszembe.
Már húsz perce gyalogoltunk, amikor Eliot megállt egy hatalmas ház előtt. Az épület elhagyatottnak tűnt.
Fogalmam sem volt, hogy mit akarhat, csak követtem a bejáratig.
- Csak utánad- nyitott nekem ajtót, miközben széles mosoly ült az arcán.
Kérdőn néztem Eliotra, majd vissza az ajtóra.
Vonakodva léptem be az épületbe.
Hideg volt odabent. A sötétség mindent átölelt. Teljesen megbíztam benne, de az a rossz érzés csak nem akart megszűnni.
- Sötét van és nem látok semmit.
Mikor bezárult az ajtó, kezdtem félni.
Hirtelen valaki megfogta a kezem.
Meg se kellett szólalnia, a nélkül is tudtam, hogy Eliot az.
- Vigyázz lépcső!- suttogta a fülembe. Leheletét éreztem az arcomon.
Ahogy haladtunk felfelé egyre több fény áradt be.
Mikor felértünk gyönyörű kilátás tárult elénk. London még szendergő utcái mögött megpillantottam a felkelő napot.
A narancs és a bíbor színeiben pompázott a város teteje.
- Ez a kedvenc helyem a városban. Mikor nincs kedvem az emberekhez, vagy más élőlényekhez, akkor ide jövök.- mondta, miközben üres tekintettel az eget nézte.
Az arcát a napfény még szebbé változtatta. A haja olyan volt, akár egy színarany korona, nem tudtam levenni róla a szemem. Tökéletesnek tűnt.
Ebben a pillanatban felém fordult, és halványan elmosolyodott.
- Lassan mennünk kellene, mert ha Rose felkel, és nem talál minket, akkor bajban leszünk.
Mire vissza értünk a kastélyba, már hajnali négy óra körül járhatott az idő. Egész úton egy szót sem szóltunk.
Odabent, csend honolt.
Felmentem a szobámba, hogy lepihenjek egy kicsit, és egy száraz ruhát vegyek fel.
Eliot a lépcső tetejéig kísért, majd szó nélkül eltűnt.
Az ágyon feküdtem, mikor valaki a nevemet kezdte motyogni. Körbe néztem, de nem láttam senkit.
„ Elisabeth nem bízhatsz meg bennük”- mondta az ismeretlen férfihang a fejemben.
„ A helyedben…”
Hirtelen összerezzentem, a kopogás hallatán.
Az ajtóhoz mentem, majd kinyitottam.
- Szia, csak a kabátomért jöttem- mondta Eliot miközben belépett a szobába.- Remélem nem ébresztettelek fel. Igaz?
- Nem, mert nem tudtam elaludni- válaszoltam, mikor bezártam az ajtót.
A székhez mentem, megfogtam a még nedves kabátot, majd a kezébe nyomtam.
- Tessék, itt van.
Mikor rá néztem, láttam, hogy még mindig az elázott ruhájában van. Észrevettem, hogy a fehér ingén van egy vörös folt.
- Eliot te vérzel!
- Á, az csak egy karcolás- mondta mosolyogva, majd elment.
Pár pillanatig csak álltam és magam elé bámultam. A gondolatok kavarogtak a fejemben. Egy hirtelen ötlettől vezérelve még is csak utána futottam.
A folyosó végtelen hosszúnak tűnt, annyira lefoglalt, mit mondhatnék, hogy észre se vettem, csak mikor neki ütköztem.
Felnéztem rá, és egy szó se jutott eszembe. A közelében mindig zavarban érzem magam.
Csak álltunk, és egymást néztük a gyertyák halvány fényében.
- Valami gond van?- törte meg a csendet Eliot.
- Nem, nincs- mondtam halkan, és bátortalanul.
- Akkor miért követtél?
- Nem követtelek!
- Nálad szebb és önfejűbb teremtést még nem láttam- mondta lágy hangon.
Lehajolt...
- Khm- szólalt meg valaki a hátam mögött.- Elnézést, de nem sokára reggelizünk.
Megfordultam, és csak remélni tudtam, hogy lángvörös arcom nem látszódik a halvány fényben.
- Tyler, köszönöm, hogy szóltál- hangja higgadt volt.- Elisa ti menjetek előre, én majd később csatlakozom- mondta a lépcsőn lefelé menve.
Pár percig csak néztem a mélybe vezető utat.
- Sajnálom, hogy elrabolták miattam az apukádat- törtem meg a csendet.
- Nem a te hibád, hiszen nem tudhattad, hogy mi fog történni- jelentette ki határozottan Tyler, miközben elindultunk.  A szemén látszott, hogy sírt, és most is a könnyeivel küzd.
- Megteszek mindent, hogy visszahozzuk- mondtam.
Idő közben megérkeztünk a konyha bejáratához, mely nyitva volt.
Az asztalnál Rose ült egy csésze, gőzölgő teával a kezében.
- Jó reggelt! – üdvözölt. Az arcán látszott, hogy nem aludt valami jól az éjszaka.