Hatodik részlet: Maga a Sátán 1.

( Nagyon várom a véleményeket. :D És ha tetszett, akkor itt megtalálod az oldalt és a csoportot is!)

- Jó reggelt!- mondta halkan, miközben lesütöttem a szemem.
- Látom nem aludtál jól. Remélem, nem Scott miatt van bűntudatod, mert semmi okod nincs rá, hogy rosszul érezd magad- mondta Rose, és látszott rajta, hogy komolyan gondolja.
Olyan érzésem támadt, mintha a sors így akarna megbüntetni, csak még arra nem sikerült rájönnöm, hogy mi okból.
Hirtelen lágy szellő érkezett a bejárat felöl, de mikor oda pillantottam, nem láttam semmit. Az ajtó zárva volt.
„ Elisa ne higgy neki, hazudik. Scottot nem is rabolták el, és azt akarják, hogy a fogjuk legyél. Szerintem…”- a hang elhalkult, ahogyan a csészét kiejtettem a kezemből, és hangos csattanással széttört a padlón. A hideg lassan kúszott fel a hátamon.
Eliot mellém lépett.
- Elisa jó vagy?- kérdezte aggodalommal teli hangon.
- Igen… Igen…- a kezem remegni kezdett- Vagy is nem. Biztos, hogy Scottot elrabolták, és ti nem csak ezzel akarjátok, hogy itt maradjak?
Teljesen elbizonytalanodtam, már nem tudtam, hogy kinek higgyek.
- Azok után, hogy megmentettelek még kételkedsz bennem?- kapta fel a vizet Eliot.
- Mi van akkor, ha te támadtál rám, és a többit csak kitaláltad? Szerintem, az lenne a legjobb, ha haza mennék, de ne merészelj itt tartani, mert nem fog sikerülni!
- Menj csak nyugodtan, úgy is szükséged lesz rám, csak nem biztos, hogy ott leszek, hogy segítsek!
Nem foglalkozva a többiekkel, felrohantam a szobámba, és hangos csattanással zártam be az ajtót. Levetettem magam az ágyra, és megpróbáltam újra átgondolni az egészet.
Mi értelme van ennek? Csak meg játszotta volna magát Eliot? A kimondott szavak, és a lopott csókok mind hazugság volt?
A szemem megtelt könnyel, és a párnába temettem az arcomat.
Úgy éreztem, mintha egy tört szúrtak volna a szívembe, melytől a mellkasom égni kezdett.
Pár percig csak feküdtem, és a sötét mennyezetet bámultam.
A gondolatmenetemet egy halk bátortalan kopogás zavarta meg.
- Menj el!- ordítottam.- Már eldöntöttem, hogy elmegyek!
A szekrényhez rohantam, és összepakoltam a holmimat. A családi brosst, mely eddig az éjjeli szekrényen hevert kitűztem a mellkasomra.
Eliot lépett be a szobába, szemében harag és megbántottság tükröződött egyszerre.
- Elisa- kezdte halkan miközben lesütötte a szemét.
- Ha bocsánatot akarsz kérni, ne is próbálkozz- mondtam, miközben az ablakon keresztül néztem az egyre forgalmasabb utcát.
- Nem is azért jöttem! De ha már itt tartunk, akkor annyival megtisztelhetnél, hogy rám nézel, mikor hozzád beszélek!- förmedt rám.
- Nehogy már te oktass ki engem az illemszabályokról! Akkor még is miért jöttél?
- Nem számít!- mondta halkan Eliot miközben lenyomta a kilincset.
- Akkor akaratom ellenére akarsz itt tartani?
- Menj nyugodtan- újra lesütötte a szemét, és arrébb lépett az ajtó elől.
Megfogtam a holmimat, és nagy sebességgel rohantam el mellette.

Pályázatom:

Sziasztok!

Indultam egy novella író versenyen, melyet itt olvashattok. (A versenyt Raspberry Silvers hirdette meg.) Arra kérnélek titeket, hogy szavazzatok rám.
A szavazás november 7-ig tart.
 
Előre is köszönöm a szavazatokat, és a kommenteket is. :D
További szép napot, és jó olvasást.

Ötödik részlet: Talány

Nem mertem megmozdulni. Azt se tudtam, hogy mit akar tőlem.
 Hosszú göndör haját a szél összeborzolta.
 Olyan gyorsan közeledett felém, hogy alig tudtam követni. Mikor már csak pár méterre volt valami megcsillant a kezében. Egy tőr volt.
A gyomrom görcsbe rándult, és az a baljós érzés egyre erősödött.
Az utca másik feléről gyors lépteket hallottam. Urrá lett rajtam a félelem.
Hirtelen valaki megérintette a vállam. Úgy éreztem, itt a vég.
Mikor oldalra pillantottam, láttam, hogy csak Eliot az.
- Te meg mit keresel itt, ilyen időben?- kérdezte ingerülten.
Nem válaszoltam, inkább ismét a női alakot kezdtem keresni, de nem találtam.
- Látom nem vagy képes kibírni egy napot anélkül, hogy valami bajod esne- ordított rám. Sugárzott belőle a megvetés, és még valami, amit nem tudtam azonosítani.
- Nem engem kellett ma elcipelni a kastélyba. És amúgy sem szorulok rá a segítségedre!- vágtam vissza.
- De van, és addig nem engedlek el, amíg vissza nem jössz.
- Akkor hosszú esténk lesz.
- Azt kétlem- húzta gúnyos mosolyra a száját. Megfogta a csuklóm, és a másik kezével maga felé fordította a fejem.
 A szemébe néztem.
Nem tudtam, hogy miért, de nem tudtam elszakadni a tekintetéből.
- Tudom, hogy ez most nehéz neked, de azzal nem segítesz, ha az ellenség karjaiba veted magad.
- Nem szabhatod meg, hogy mit tegyek!- ezt nem mondtam olyan magabiztosan, mint ahogyan szerettem volna.
- De igen, ha én felelek az életedért!
- De miattam került bajba a családod, és ezt nem bírom elviselni!- sikerült elfordulnom, és az égre pillantottam. A könnyem legördültek az arcomon, de az esőtől nem látszottak.
- A családom mindig veszélyben van- lépett közelebb hozzám.- Kibírhatatlan személyiséged annál jobban aggaszt- jegyezte meg arrogánsan.
- Szerintem inkább neked van szörnyű természeted!
-Ó igen? Mi benne olyan rossz? Az elbűvölő humorom, vagy a kifinomultságom- lépett még közelebb.
- Most ugye csak viccelsz?- mosolyodtam el akaratlanul.
- Miért? Nem így van?
- Eddigi tapasztalataim alapján nem igazán.
- A konokságod teljesen megőrjít- mondta és megragadott.- És csókjaid hiánya is.
Erre nem tudtam válaszolni. Olyan közel volt, hogy hallottam a szívverését.
Egy elázott hajtincset kisöpört az arcomból, és megcsókolt. Már nem fáztam, és az esőcseppek olyanok voltak, mintha sok apró szikra hullott volna ránk.
Hirtelen eltolt magától, és rám mosolygott.
- Most már mehetünk? Vagy még mindig itt akarsz maradni?
- Nem- mondtam alig hallható hangon.
Eliot elindult, kicsit lemaradva követtem.
Az eső egyre jobban zuhogott, és a szél is feltámadt.
Útközben egyre jobban rázott a hideg. A kezemmel próbáltam melegíteni magam, de nem igazán sikerült.
Eliot hirtelen megállt.
- Vedd fel ezt!- nyújtotta felém hófehér kabátját.
-  Ez csurom víz!
- De jobb, mint a semmi- ezzel rám terítette a nehéz ruhadarabot.
El kellett ismernem, hogy igaza volt. Így már egyáltalán nem fáztam.
Átkarolt, én pedig nem ellenkeztem. Olyan jó volt, nem akartam, hogy elengedjen.
Már jó ideje gyalogoltunk, mikor feltűnt, hogy rossz irányba megyünk, mert itt már csak elhagyatott épületek voltak.
- Hova megyünk?- kérdeztem halkan, miközben csillogó szemeibe néztem. Az eső elállt, és látszott a bíbor színű égen, hogy hamarosan pirkad.
- Az titok! Majd meglátod!- mondta sejtelmesen, miközben mosolygott.
- Bízom benned- suttogtam olyan halkan, hogy még ő sem hallhatta meg.
Jól esett a törődése. Az elmúlt pár hónapban ez volt az első olyan alkalom, hogy minden rosszat elfelejtettem. Mikor vele vagyok, mindig csak a szép emlékek jutnak az eszembe.
Már húsz perce gyalogoltunk, amikor Eliot megállt egy hatalmas ház előtt. Az épület elhagyatottnak tűnt.
Fogalmam sem volt, hogy mit akarhat, csak követtem a bejáratig.
- Csak utánad- nyitott nekem ajtót, miközben széles mosoly ült az arcán.
Kérdőn néztem Eliotra, majd vissza az ajtóra.
Vonakodva léptem be az épületbe.
Hideg volt odabent. A sötétség mindent átölelt. Teljesen megbíztam benne, de az a rossz érzés csak nem akart megszűnni.
- Sötét van és nem látok semmit.
Mikor bezárult az ajtó, kezdtem félni.
Hirtelen valaki megfogta a kezem.
Meg se kellett szólalnia, a nélkül is tudtam, hogy Eliot az.
- Vigyázz lépcső!- suttogta a fülembe. Leheletét éreztem az arcomon.
Ahogy haladtunk felfelé egyre több fény áradt be.
Mikor felértünk gyönyörű kilátás tárult elénk. London még szendergő utcái mögött megpillantottam a felkelő napot.
A narancs és a bíbor színeiben pompázott a város teteje.
- Ez a kedvenc helyem a városban. Mikor nincs kedvem az emberekhez, vagy más élőlényekhez, akkor ide jövök.- mondta, miközben üres tekintettel az eget nézte.
Az arcát a napfény még szebbé változtatta. A haja olyan volt, akár egy színarany korona, nem tudtam levenni róla a szemem. Tökéletesnek tűnt.
Ebben a pillanatban felém fordult, és halványan elmosolyodott.
- Lassan mennünk kellene, mert ha Rose felkel, és nem talál minket, akkor bajban leszünk.
Mire vissza értünk a kastélyba, már hajnali négy óra körül járhatott az idő. Egész úton egy szót sem szóltunk.
Odabent, csend honolt.
Felmentem a szobámba, hogy lepihenjek egy kicsit, és egy száraz ruhát vegyek fel.
Eliot a lépcső tetejéig kísért, majd szó nélkül eltűnt.
Az ágyon feküdtem, mikor valaki a nevemet kezdte motyogni. Körbe néztem, de nem láttam senkit.
„ Elisabeth nem bízhatsz meg bennük”- mondta az ismeretlen férfihang a fejemben.
„ A helyedben…”
Hirtelen összerezzentem, a kopogás hallatán.
Az ajtóhoz mentem, majd kinyitottam.
- Szia, csak a kabátomért jöttem- mondta Eliot miközben belépett a szobába.- Remélem nem ébresztettelek fel. Igaz?
- Nem, mert nem tudtam elaludni- válaszoltam, mikor bezártam az ajtót.
A székhez mentem, megfogtam a még nedves kabátot, majd a kezébe nyomtam.
- Tessék, itt van.
Mikor rá néztem, láttam, hogy még mindig az elázott ruhájában van. Észrevettem, hogy a fehér ingén van egy vörös folt.
- Eliot te vérzel!
- Á, az csak egy karcolás- mondta mosolyogva, majd elment.
Pár pillanatig csak álltam és magam elé bámultam. A gondolatok kavarogtak a fejemben. Egy hirtelen ötlettől vezérelve még is csak utána futottam.
A folyosó végtelen hosszúnak tűnt, annyira lefoglalt, mit mondhatnék, hogy észre se vettem, csak mikor neki ütköztem.
Felnéztem rá, és egy szó se jutott eszembe. A közelében mindig zavarban érzem magam.
Csak álltunk, és egymást néztük a gyertyák halvány fényében.
- Valami gond van?- törte meg a csendet Eliot.
- Nem, nincs- mondtam halkan, és bátortalanul.
- Akkor miért követtél?
- Nem követtelek!
- Nálad szebb és önfejűbb teremtést még nem láttam- mondta lágy hangon.
Lehajolt...
- Khm- szólalt meg valaki a hátam mögött.- Elnézést, de nem sokára reggelizünk.
Megfordultam, és csak remélni tudtam, hogy lángvörös arcom nem látszódik a halvány fényben.
- Tyler, köszönöm, hogy szóltál- hangja higgadt volt.- Elisa ti menjetek előre, én majd később csatlakozom- mondta a lépcsőn lefelé menve.
Pár percig csak néztem a mélybe vezető utat.
- Sajnálom, hogy elrabolták miattam az apukádat- törtem meg a csendet.
- Nem a te hibád, hiszen nem tudhattad, hogy mi fog történni- jelentette ki határozottan Tyler, miközben elindultunk.  A szemén látszott, hogy sírt, és most is a könnyeivel küzd.
- Megteszek mindent, hogy visszahozzuk- mondtam.
Idő közben megérkeztünk a konyha bejáratához, mely nyitva volt.
Az asztalnál Rose ült egy csésze, gőzölgő teával a kezében.
- Jó reggelt! – üdvözölt. Az arcán látszott, hogy nem aludt valami jól az éjszaka.

Itt van amit ígértem: :D

- Hova megyünk?- kérdeztem halkan, miközben csillogó szemeibe néztem. Az eső elállt, és látszott a bíbor színű égen, hogy hamarosan pirkad.
- Az titok! Majd meglátod!- mondta sejtelmesen, miközben mosolygott.
- Bízom benned- suttogtam olyan halkan, hogy még ő sem hallhatta meg.
Jól esett a törődése. Az elmúlt pár hónapban ez volt az első olyan alkalom, hogy minden rosszat elfelejtettem.
Mikor vele vagyok, mindig csak a szép emlékek jutnak az eszembe, és nem érzem magam egyedül. A szemébe nézve pedig, mintha az idő megállna körülöttünk.
Eliot megállt egy hatalmas ház előtt, mely elhagyatottnak tűnt. A falai omladoztak, és ablakai alig voltak.
Fogalmam sem volt, hogy mit akarhat egy ilyen helyen, csak követtem a bejáratig.
- Csak utánad- nyitott nekem ajtót, miközben széles mosoly ült az arcán.
Kérdőn néztem Eliot-ra, majd vissza az ajtóra.
Vonakodva léptem be az épületbe.
A levegő hideg, és párás volt odabent. A sötétség mindent átölelt. Teljesen megbíztam benne, de az a rossz érzés csak nem akart megszűnni.
- Sötét van és nem látok semmit- mondtam remegő hangon.
Mikor bezárult az ajtó, jobban kezdtem félni.
Hirtelen valaki megfogta a kezem.
Meg se kellett szólalnia, a nélkül is tudtam, hogy Eliot az.
- Vigyázz lépcső!- suttogta a fülembe. Leheletét éreztem az arcomon.
Ahogy haladtunk felfelé egyre több fény áradt be.
Mikor felértünk gyönyörű kilátás tárult elénk. London még szendergő utcái mögött megpillantottam a felkelő napot.
A narancs és a bíbor színeiben pompázott a város teteje.
- Ez a kedvenc helyem a városban. Mikor nincs kedvem az emberekhez, vagy más élőlényekhez, akkor ide jövök- mondta, miközben üres tekintettel az eget nézte.
Az arcát a napfény még szebbé változtatta. A haja olyan volt, akár egy színarany korona, nem tudtam levenni róla a szemem. Tökéletesnek tűnt.
Ebben a pillanatban felém fordult, és halványan elmosolyodott.


Kinek hogy tetszett?? Ki várja már az Ötödik részletet?? :D Véleményeket kérek :)

Negyedik részlet: Mégtöbb titok

Nem értettem, hogy mi történt.
- Mennünk kellene, így is késésben vagyunk- mondta, miközben kifelé indult.
Bólintottam.
Megfogtam a brosst, egy táskányi ruhát, és követtem Eliot-ot.
Mielőtt kiléptem az ajtón egy utolsó pillantást vetettem az otthonomra. Szívem szerint maradtam volna, de tudtam, hogy az nem lenne helyes döntés.
Ő ismét segítséget akart nyújtani a beszálláshoz, de nem foglalkoztam vele.
Kínos csend telepedett ránk.
Abban sem voltam biztos, hogy megtörtént az a csók. Az is meglehet, hogy csak a képzeletem űzött velem tréfát.
Az ablakon keresztül néztem a tájat. A Hyde Park mellett haladtunk a zsúfolt utcákon, és a Nap beragyogta az eget.
Mikor az Old Vauxhall hídon jártunk, hirtelen egy hangos dübbenést hallottam a tetőről, és megálltunk.
- Ez mi volt?- kérdeztem. Annyira megrémültem, hogy közelebb húzódtam Eliot-hoz.Ő hirtelen kiszállt. Követtem. Itt már sötét felhők borították az eget. A környéken rajtunk kívül már nem volt más, és ismét elfogott egy baljós érzés. A hintó elejéhez sétálva, láttuk, hogy a kocsis eltűnt, ekkor a semmiből egy alak jelent meg előttem, fekete színű tőrével lesújtani készült, amikor Eliot közénk ugrott. Ezüstösen csillogó kardjával a támadó összes csapását kivédte.
- Elisa fuss, és meg se állj a Tennyson Street-ig- mondta miközben a szemét le se vette a támadóról.Földbe gyökerezett a lábam a félelemtől.
- Fuss, és hozz segítséget- kiáltotta hangosan.
Nagy nehezen felfogtam, hogy igaza van, és elindultam. A híd felénél jártam, amikor, hátrafordultam, láttam, hogy Eliot megsérült a karján. Ahogy tovább indultam, hirtelen észrevettem, hogy egy másik alak közeledik felém. Pár pillanat alatt szemtől szembe állt velem. Egy tőrrel a kezében támadt rám és ekkor láttam koromfekete szemét. Éreztem, hogy itt a vég, nincs menekvés...  De félelmemet ketté vágta a lény mellkasába fúródó kard, akiből nem maradt más csak szürke hamu. Oldalra néztem, és láttam, amint Eliot  több sebből vérezve összeesik. Odasiettem hozzá, erőtlenül rám támaszkodott, és folytattuk utunkat tovább.
Mire a kastély bejáratához értünk, kimerültem, és csupa vér voltam. Az ajtót Tyler nyitotta ki.
- Mi történt?- kérdezte, s egyúttal nyújtotta a karját, és segített a legközelebbi szobába vinni.
- Kérlek, hozz valamit, amivel elláthatom a sebeit- mondtam remegő hanggal, és egy könnycsepp gördült le az arcomon.
Egy kis idő elteltével Tyler egy ronggyal, és egy tál meleg vízzel érkezett vissza. Mire Eliot sebeit kitisztítottam, és bekötöztem, késő délután lett. Gyertyákat gyújtottam, és leültem az ágy szélére.
Hirtelen, halk motyogásra lettem figyelmes.
- Azt mondtam, hogy fuss, nem pedig azt, hogy ments meg- húzta gúnyos mosolyra a száját.
 Annyira megkönnyebbültem, hogy életben van, hogy akaratlanul is átöleltem.
- Látom, hogy a meztelen felső testem ellenállhatatlan vágyat ébresztet benned.
Hirtelen elengedtem, és lassan végignéztem rajta.
- Az arroganciád ellensúlyozza a makulátlan külsőd- vágtam vissza.
- Sok nő éppen a tökéletes modoromért imád.
- Ez az én esetemben kizárt.
- Az iménti reakciódból nem úgy vettem észre - mondta és felült.
- Jobb lenne, ha inkább visszafeküdnél.
- Miért? Feszélyez a közelségem? - húzódott közelebb hozzám.
- Nem- éreztem, amint elpirulok.
- Akkor miért jöttél zavarba?
Jobbnak láttam, ha erre nem válaszolok, és arrébb húzódtam.
- A megismerkedésünk óta látom rajtad, hogy tetszem neked.
- Ez nem igaz!- mondtam gyorsabban, mint szerettem volna.
- Érinteni akarsz. A csókomra vágysz- mondta.
- A saját vágyaidat ne én rám vetítsd ki.
Eliot megfogta a kezem, a szemembe nézett, és megcsókolt.
 Úgy éreztem, mint ha megindult volna alattam a föld és csak Eliot lenne képes megtartani. Átkaroltam.
Az ajtó kinyílt, és mi hirtelen szétrebbentünk.
Rose lépett be a szobába.
- Jó estét!
- Jó estét! Tyler azt mondta, hogy Eliot megsérült- mondta felhúzott szemöldökkel.
- Igen, lett pár karcolásom, de Elisabeth ellátott.
- Rendkívül örülök annak, hogy jobban vagy - mondta Eliot-nak.
- Ó Elisabeth jól érzi magát? Nagyon ki van pirosodva, remélem nem lázas. Menjen, pihenjen le!
- Rendben- mondtam halkan, miközben az ajtó felé indultam.
A folyosón nem volt senki.
Fogalmam sem volt, hogy miről beszélhetnek. Az viszont tudtam, hogy Rose valami fontosat deríthetett ki az ügyem kapcsán.
Az sem tudtam felfogni, hogy miért fordult a feje tetejére az életem.
Azt akartam, hogy legyen minden olyan, mint a nénikém halála előtt. Legyünk egy boldog család.
Gondolataimból Scott ébresztett fel.
- Miss Folet! Beszélhetnénk?
- Természetesen.
- Akkor kérem, kövessen a könyvtárba- mondta határozottan.
Olyan érzésem támadt, mintha valami megváltozott volna. Scott távolság tartó volt, és eltűnt belőle az a szívélyes kedvesség.
Útközben akaratlanul is feltettem a kérdést:
- Ezek a képek kiket ábrázolnak?
- Az őseinket, akik csata közben haltak hősies halált- mondta, miközben megállt egy festmény előtt, és üres tekintettel meredt rá- Ez itt például az ükük ükapám, George Summer.
A képen egy sötét hajú, kék szemű, magas férfit láttam, amint két fura lénnyel küzd. Eléggé fiatal volt, nem lehetett több 27 évesnél.
- És kik ellen harcolt, mármint melyik háborúban?
- Démonok ellen, de azok tízszeres túlerővel voltak. 
Pár percig csendben álltunk. Azon merengtem, hogy Scott vonásai mennyire hasonlítanak George-ra, mintha ugyan az az ember állna most is előttem, aki a képen szerepel. A gondolattól a hideg is futkosott a hátamon.
- De ez most nem számít- mondta, majd tovább indultunk.
A könyvtárnak hatalmas kétszárnyú ajtajai mellett a falon két zászlót helyeztek el. A gyertyák halvány fénye miatt nem láttam, hogy milyenek is pontosan. 
Ahogy beléptem, rengeteg asztalt, és széket pillantottam meg. A csillár úgy ragyogott, mint ezernyi csillag az égen.
A könyvek a földtől a mennyezetig sorakoztak minden falon.
Scott az ablak melletti asztalhoz ült le.
- Kérem, el tudná mondani, hogy ma mi történt a hídon?
Nyeltem egy nagyot, és elmeséltem, amit láttam a történtekből. Az igazság az, hogy nem tudtam semmi fontosat mondani.
- Látta a támadók arcát?- faggatott tovább.
- Sajnos nem- bármennyire is próbáltam emlékezni rájuk, nem sikerült.
- Értem- mondta komoran- Akkor meséljen az életéről. Történt- e valami szokatlan magával?
Erre a kérdésre nem tudtam válaszolni, mert a könyvtár ajtaja óriási erővel nyílt ki.
Eliot gyors léptekkel haladt felénk.
Valami megcsillant a kezében. Meglendítette, és a tőr Scott mellkasába állt. Nem maradt belőle más csak szürke por, pont úgy, mint a támadókból.
- Nem esett bajod?- kérdezte.
Egy szót se tudtam mondani.
Csak pár perc elteltével vettem észre, hogy Eliot szorosan ölelt át.
- Nyugodj meg- mondta lágy hangon.
Nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet. Az arcomat a mellkasára fektettem, és szívének dobogását hallgattam.
Mikor sikerült egy kicsit lehiggadnom, a szemébe néztem. Láttam rajta, hogy valóban aggódott, de ebben a pillanatban elengedett.
- Scottot elrabolták- mondta, miközben kerülte a tekintetem- Rose-zal voltak egy találkozón, amikor megtámadták őket.
- De hiszen most…- nem tudtam befejezni a mondatot, mert közbeszólt.
- Az nem ő volt, hanem egy alakváltó démon, vagyis egy converter. Ilyenek támadtak meg a Hyde Parkban és az Old Vauxhall hídon is.
- De most miért nem támadott rám?- még mindig nehezen hittem el, hogy léteznek ilyen lények.
- Ezt én sem tudom.
Csak most jöttem rá, hogy ez milyen rossz lehet Eliot-nak.
Ismét lépteket hallottam.
- Minden rendben?- kérdezte Rose.
Mind a ketten bólintottunk.
- Kaptunk egy levelet- mondta komoran a nő, miközben felénk nyújtotta.
Eliot vette el.  
-  Drága angyalkáim!
Ha még életben szeretnétek látni a barátotok, akkor egy cserét ajánlok. A lányt a hitvány társatokért.
A részletekről később.
J. F.

Nem tudtam, hogy miért pont én kellek az elrablónak.
- Tyler tudja már?- kérdezte Rose-tól.
- Igen, fent van a szobájában és sír- mondta, és hallottam, hogy ő is a könnyeivel küzd.
- Annyira sajnálom- próbáltam vigasztalni.
- Nem tehet róla. Nem sejthette, hogy maga nem az emberek világába tartozik.
- Ezt hogy érti?
- Rose azt akarja ezzel mondani, hogy vannak képességei. Vegyük például az előző délutánt a parkban, a saját szememmel láttam, amint két converter önre támadt, maga csak egy helyben állt, és a démonok szétporladtak- miközben beszélt a szeme csillogott- Úgy haltak meg, mintha egy angyalkard végzett volna velük.
- De hát én nem csináltam semmit- tiltakoztam.
- Pontosan. Nem csinált mást, csak gondolkozott. Vagy nem?
Bátortalanul bólintottam egyet.
- Ez lehet az ok, amiért ennek az illetőnek szüksége van önre.
- Akkor gondolom, holnap már visz is.
- Nem! Ki fogunk találni valamit, hogy egyikőjüknek se essen baja- mondta a szemembe nézve.
- Nem, én tudom milyen érzés elveszteni a szüleimet, és nem hagyom, hogy Tyler is átélje ugyan ezt- mondtam a földet bámulva.
- Az sem megoldás, ha téged veszítelek el- mondta ingerülten Eliot.
- Tessék?- kaptam fel a fejem.
- Akarom mondani, ha magát veszítjük el. A képességei nem kerülhetnek rossz kezekbe.
- Hát persze, csak a képességeim érdeklik- csattantam föl.
- Az most nem számít, hogy mi érdekel engem- mondta hűvösen.
- És miért nem?
- Mert a mostani helyzetben a józan eszemre kell hallgatnom.
- Gondolkodhattál volna az előtt, hogy megcsókoltál.
- Gondolkodtam. Túl sokat is - mondta és közelebb lépett hozzám.
Éreztem, hogy elpirulok.
- És mire jutottál? - kérdeztem élesebben, mint ahogyan szerettem volna.
- Arra, hogy nem tudom objektíven tekinteni erre a dologra - lépett még közelebb. Olyan közel voltunk egymástól, hogy az ajkuk majdnem összeért. Nem akartam hinni neki.
- Nem tehetek róla, megzavar a jelenléted - mondta és kisöpört egy kósza hajtincset az arcomból.
Elhúzódtam.
- Elmondanád, hogy mi is ez a hely?
Tekintete komor lett, és az ablak felé fordult.
- Ez a kastély régóta azt a célt szolgálja, hogy az angyalok szállása legyen. Az emberek látnak minket, de amint elfordulnak, már nem is emlékeznek. Azért vagyunk, hogy fenntartsuk a békét.
- Milyen békét?- kérdeztem halkan.
- Az emberek és a természetfeletti lények közti békét, de ezt majd holnap elmondja Rose. Most viszont mennünk kellene vacsorázni. Gondolom éhes vagy?
- Igen- mondtam őszintén.
Eliot elindult, én pedig követtem.
A könyvtárból jó pár percbe került mire a konyhába kerültünk.
Mikor beléptünk nem volt bent senki. Arra gondoltam, hogy Rose biztosan Tyler-t vigasztalja. Éreztem, hogy már alig tudom visszatartani a könnyeimet, hiszen minden az én hibámból történik. Az lenne a legjobb, ha feladnám magam, és akkor Scott-ot visszakapná a családja.
- Ott akarsz maradni az ajtóban?- kérdezte gúnyosan.
Nem válaszoltam, csak leültem az asztalhoz.
Éhes voltam, de mégsem tudtam enni. Minden testrészem fájt, és próbáltam feldolgozni a sok információt.
Pár perc után inkább úgy döntöttem, hogy elmegyek lefeküdni. Szó nélkül mentem el, nem foglalkoztam a körülöttem lévő dolgokkal.
Az ágyon feküdtem, de nem tudtam aludni. Mikor lecsuktam a szemem, láttam, ahogyan Scott-ot fogva tartják, és ő csak arra vár, hogy kiszabadítsák. Később egy másik kép ugrott a szemem elé, azon Tyler és Rose egymást ölelve sírnak.
A tudat, hogy mindez az én hibám ott bolyongott a fejemben.
Valahol legbelül éreztem, hogy ez Eliot-nak is nehéz lehet.
Az arcomat a kezembe temettem.
Pár perc után csillapodott a zokogásom, és elhatároztam magam. Meg fogom keresni Scott-ot.
Az utcán álltam, és megszorítottam a brosst. Egy utolsó pillantást vetettem a kapura, majd futásnak eredtem. Mikor a következő utcába fordultam, az eső zuhogni kezdett, de nem törődtem vele. Minél messzebb kerülök Eliot-éktól, annál jobb lesz neki, és nekem is. Ha szerencsém van, akkor nem is lesz szükségük rám Scott visszaszerzésében.
Futás közben egy szörnyű érzés fogott el. Olyan volt mintha valaki figyelne, és ettől a hideg lassan végigkúszott a gerincemen. Nem voltam képes tovább menni.
Csend honolt az utcában. A szél élesen süvített, és a hideg a csontomig hatolt. A sötétség mindent átölelt, de néha egy-egy kósza villám világosra festette az eget.
A távolban egy női alakot pillantottam meg.
Gyors léptekkel közeledett.

Várom a kommenteket, kritikákat, és sok hasonlót. Akinek pedig kedve van megkereshet facebook-on.( Elisabeth Smith) :) Vagy csatlakozhat a csoporthoz is.

Sziasztok ismét!! :)

Megint hirdetni szeretnék. Az egyik ismerősömmel  írunk egy blogot,  a címe: Új életmód- jobb jövő.
Akit érdekel beleolvashat. :)
Ami pedig a könyv következő részét illeti, dolgozok rajta!!!
Köszi a türelmetek! :)
Jó olvasást!! :D

Harmadik részlet: A meglepő igazság

Miután Scott és Eliot távozott, csendben ültünk az asztalnál, amikor Rose megszólalt:
- Tyler, ha szeretnéd a vacsorádat a szobádban elfogyasztani, akkor megengedem.
- Köszönöm szépen!- mondta, és kifelé menet egy puszit adott az anyja homlokára.
Akaratlanul is azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon nekem is ilyen jó kapcsolatom lett volna az anyámmal, ha nem hal meg. Ahogy őket néztem, a szívem melegséggel telt meg, és könnybe lábadt a szemem is.
- Ha befejezted, akkor feküdj le aludni, mert már későre jár- szólt a fiú után Rose.
- Rendben anya!
Miután a fiú kilépett az ajtón, Rose felállt, és leszedte az asztalt. A konyhába ment, én pedig követtem.
- Segíthetek valamiben?- kérdeztem mosolyogva.
- Igen. Kérem, törölgesse el a tányérokat.
Miközben segítettem, csak egy kérdés járt a fejemben, melyet nem mertem feltenni. Végül úgy döntöttem mégis...
- Meddig kell itt maradnom?
- Pár nap az egész, amíg kiderítjük, pontosan mi is történt a Hyde Parkban.
Látva szomorú arckifejezésemet, folytatta.
- Ha szeretne, holnap hazamehet néhány holmiért...- és ekkor jött a mondat azon fele, aminek egy cseppet sem örültem.-, de Eliot-nak magával kell mennie.
- Nem szükséges, hogy bárki is elkísérjen. Tudok én magamra vigyázni.
- Nagyon veszélyes lenne egyedül odamennie. Akik megtámadták, azok biztosan jártak a lakásán is, és nem kockáztathatunk meg még egy támadást.
- De...- próbálkoztam tiltakozni, de jobbnak láttam, ha nem teszem.
- Hazamehet, ha Eliot beleegyezik, és elkíséri önt.
- Rendben.
Az ágyban fekve a sötétségbe vesző mennyezetet bámultam. Azon gondolkodtam, hogy vajon az az arrogáns Eliot, igent mond- e? Részben örülnék neki, mert akkor hazamehetek, de részben nem, mert akkor el kell viselnem. Még azt az egy dolgot nem értem, hogy az, aki ilyen szörnyű természettel rendelkezik az, miért ilyen jóképű.
Akármennyire is próbáltam aludni, nem sikerült. Úgy döntöttem, hogy megkeresem a konyhát, és iszom egy pohár vizet.
Ahogy kiléptem a szobámból, kirázott a hideg. Odabent meleg volt, itt szinte meg lehetett fagyni.
A folyosó a gyertyák halvány, táncoló fényében végtelen hosszúnak tűnt. Fogalmam sem volt, hogy merre menjek, csak hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. Így a saját tempómban haladva még jobban megnéztem a falon lógó képeket. Mindegyiken fehér 'páncélba ' öltözött, hatalmas szárnyú, fegyvereket tartó angyalok voltak, melyek szigorú tekintettel meredtek rám. Minden képen más-más alak volt látható, mintha egy hadsereg óriási vezérei lennének. A gyomromat a torkomban éreztem, mikor belegondoltam, hogy ők vezethették-vezethetik az égi harcosokat. Annyira figyeltem a festményeket, hogy csak az utolsó pillanatban vettem észre a lábam előtt a mélybe nyúló lépcsősort.
Elindultam lefelé, és arra figyeltem fel, hogy itt a fal üres volt. Mezítláb haladtam, és éreztem a lépcsőt beborító vörös szőnyeg puhaságát. Hamar leértem, és egy szobával találtam szembe magam. Az ajtaja résnyire nyitva volt, és fény szűrődött ki. Tudat alatt éreztem, hogy be kell nyitnom. Először nem akartam hinni a szememnek. Eliot-ot pillantottam meg, amint egy könyvvel a kezében békésen olvas. A gyertyák halványsárga fényében, sokkal vonzóbbnak láttam. Szőke haja, mint aranyszínű glória ragyogott a félhomályban. Nem tudom felfogni, hogy miért játssza a beképzeltet… olyan akár egy angyal…
- Látom, tetszik a kilátás!- mondta gunyorosan.
- Hogy mi, tetszik? Csak szeretné!- vágtam vissza.- Azért néztem, mert meglepett, hogy egy ilyen undok ember, hogyan tud ilyen lebilincselő könyvet olvasni?
Lerakta a könyvet, majd közelebb lépett. Száját mosolyra húzta.
– Hallom, holnap magát kell hazakísérnem. Remélem a családja nem fog jelenetet rendezni azért, mert egy kis időre ’elköltözik’.
- Nem- mondtam elfojtott hangon, majd a kezemet az arcom elé emeltem.
- Mi a baj?- kérdezte Eliot lágy hangon, miközben még közelebb lépett hozzám.
- Csak az, hogy nekem már nincsen senkim- suttogtam.
 Eliot letörölt egy könnycseppet az arcomról. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy éreztem, ahogyan emelkedik, majd süllyed a mellkasa, de ebben a pillanatban eltaszított magától.
- Jobb lenne, ha visszamenne a szobájába, hiszen holnap korán kelünk- mondta, miközben elindult felfelé.
Pár perc múlva én is követtem, becsaptam magam mögött az ajtót és zokogva az ágyra rogytam.
Az ablakon át a nap korai sugarai törtek maguknak utat, ezzel megvilágítva az egész helyiséget. A fésülködő asztal melletti széken egy sötétkék ruhát találtam. Felöltöztem, és a tükörben kezdtem nézegetni magam. A selyem lágyan körbeölelte a testem, és ez a meghatározhatatlan szín még jobban kiemelte a sápadt arcomat.  A szemem élénkzöld színe most inkább hasonlított a zavaros Temzéére. A hajam szoros kontyba rendeztem. A gondolataimból egy kopogás zökkentett ki.
- Szabad!
Rose lépett be az ajtón. Rám mosolygott, és én viszonoztam.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt! Látom megtalálta a ruhát- nézett végig rajtam.- Sietnünk kell, hogy délre visszaérjenek, talán addigra mi is többet fogunk tudni, és majd átbeszéljük.
Határozottan az ajtó felé terelt.
A földszintre érve egy kétszárnyú ajtó magasodott előttünk. 
Rose után léptem ki a házból, ahogy magam mögé néztem láttam, hogy az épület akkora, akár egy kastély, és kövei fehéren csillogtak a londoni napsütésben. Csak most vettem észre, hogy Rose eltűnt mellőlem, és Eliot lépett a helyére. Aki szép komótosan tetőtől talpig végig mért, elmosolyodott, majd így szólt:
- Jó reggelt! Ha abbahagyta a nézelődést, akkor indulhatnánk is.
- Jó reggelt! Megtudhatnám, hogy miért kell sietnünk?- kérdeztem kicsit ingerülten, hiszen még csak hajnali öt óra körül lehetett. Eliot előttem haladt, és úgy tett, mint aki meg se hallotta, amit mondtam. A lovas kocsi mellett megállt, és kinyitotta az ajtót, majd segített beszállni.
- Hol lakik?
- A Hyde Parktól nem messze, a Hill Street-en- mondtam.
A hosszú utat néma csendben tettük meg.
Mikor megérkeztünk, furcsa érzés kerített a hatalmába. Olyan volt, mintha valaki figyelne. Körbe néztem, de a reggel mindig zsúfolt utca, most teljesen elhagyatott volt.
Amint felértünk a második emeletre, Eliot így szólt:
- Én megyek be elsőnek, és ha minden rendben van, akkor szólok magának.
Óvatosan bólintottam.
A folyosón félhomály uralkodott. A szemem sarkából mozgást láttam, de mikor oda fordítottam a fejem nem volt ott semmi. Az ajtó nyikorogva nyílt ki előttem. Eliot intett, hogy bemehetek.
Ahogy beléptem, baljós érzés kerített hatalmába. Körbefordultam, és láttam, hogy minden úgy van, ahogyan azt az előző nap hagytam.
- Gyönyörű a lakása- lépett mellém Eliot.
- Köszönöm- mondtam kissé komoran. Nem néztem rá, de így is tudtam, hogy engem figyel.
- Mivel sietünk, ezért jó lenne, ha elkezdené összeszedni a holmiját- jegyezte meg csípősen.
- Ha nem állná el az utamat, annak nagyon örülnék- mondtam erőteljesen.
Eliot oldalra lépett, és kecsesen meghajolt.
- Milady!
Nem törődve Eliot arrogáns megnyilvánulásával, faképnél hagytam, és bementem a szobába.
Délelőtti fény áradt be az ablakon.
Leültem az ágyamra, és kivettem a komódból az egyetlen emléket, ami a szüleim után maradt. Végtelen szomorúság töltött el, ahogy a kezemben tartottam a brosst, mert ezen volt a családi címerünk. Könnyek gyűltek a szemembe, és eszembe jutott amit Katherine néni mesélt.
Megreccsent a hátam mögött a padló. Hirtelen megfordultam, és Eliotot láttam, amint az ajtónak támaszkodik. Tekintete ellágyult nyoma sem maradt az iménti arroganciájának.
- Miért sír?- kérdezte nyugodt hangon Eliot.
-  Tudom, hogy nem is érdekli magát!
- De érdekel- lépett közelebb pár lépéssel.
- Hogy jót nevesen mások fájdalmán - mondtam. Könnyeim, mint a Temze áradáskor úgy törtek elő.
- Nem. Ilyen meg sem fordult a fejemben.
Hitetlenségem láttán még egy lépést tett felém és megfogta a kezem.
- Kérem Elisabeth higgyen nekem.
Szavai hallatán minden kétségem elszállt.
- Ezt a brosst a szüleim hagyták rám. Egy balesetben haltak meg- a hangom elcsuklott.
- Mikor vesztette el őket?
- Három éves voltam- Eliot aranybarna szemébe néztem.- Én nem emlékszem semmire, csak azt tudom, amit a nagynéném mesélt.
- Ne szomorkodjon, hiszen a nénikéje biztosan szereti- mosolygott rám kedvesen.
- Pár hónapja ő is meghalt- mondtam, és egyre jobban kezdtem sírni.
Eliot kezével felemelte a fejem, és letörölt egy könnycseppet.
- Ne sírjon - mondta és végig simított a hajamon.
Majd egy hajtincsemmel kezdett játszadozni, aztán lehajolt és lágyan megcsókolt. Átkaroltam és közelebb húztam magamhoz, úgy éreztem, megszűnt a világ létezni.
Zihálva váltunk el egymástól. Eliot arca kipirosodott és zavartan nézett le rám.
- Khm - megköszörülte a torkát és eltolt magától.