Miután Scott és Eliot távozott, csendben ültünk az
asztalnál, amikor Rose megszólalt:
- Tyler, ha szeretnéd a vacsorádat a szobádban elfogyasztani, akkor megengedem.
- Köszönöm szépen!- mondta, és kifelé menet egy puszit adott az anyja homlokára.
Akaratlanul is azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon nekem is ilyen jó kapcsolatom lett volna az anyámmal, ha nem hal meg. Ahogy őket néztem, a szívem melegséggel telt meg, és könnybe lábadt a szemem is.
- Ha befejezted, akkor feküdj le aludni, mert már későre jár- szólt a fiú után Rose.
- Rendben anya!
Miután a fiú kilépett az ajtón, Rose felállt, és leszedte az asztalt. A konyhába ment, én pedig követtem.
- Segíthetek valamiben?- kérdeztem mosolyogva.
- Igen. Kérem, törölgesse el a tányérokat.
Miközben segítettem, csak egy kérdés járt a fejemben, melyet nem mertem feltenni. Végül úgy döntöttem mégis...
- Meddig kell itt maradnom?
- Pár nap az egész, amíg kiderítjük, pontosan mi is történt a Hyde Parkban.
Látva szomorú arckifejezésemet, folytatta.
- Ha szeretne, holnap hazamehet néhány holmiért...- és ekkor jött a mondat azon fele, aminek egy cseppet sem örültem.-, de Eliot-nak magával kell mennie.
- Nem szükséges, hogy bárki is elkísérjen. Tudok én magamra vigyázni.
- Nagyon veszélyes lenne egyedül odamennie. Akik megtámadták, azok biztosan jártak a lakásán is, és nem kockáztathatunk meg még egy támadást.
- De...- próbálkoztam tiltakozni, de jobbnak láttam, ha nem teszem.
- Hazamehet, ha Eliot beleegyezik, és elkíséri önt.
- Rendben.
Az ágyban fekve a sötétségbe vesző mennyezetet bámultam. Azon gondolkodtam, hogy vajon az az arrogáns Eliot, igent mond- e? Részben örülnék neki, mert akkor hazamehetek, de részben nem, mert akkor el kell viselnem. Még azt az egy dolgot nem értem, hogy az, aki ilyen szörnyű természettel rendelkezik az, miért ilyen jóképű.
Akármennyire is próbáltam aludni, nem sikerült. Úgy döntöttem, hogy megkeresem a konyhát, és iszom egy pohár vizet.
Ahogy kiléptem a szobámból, kirázott a hideg. Odabent meleg volt, itt szinte meg lehetett fagyni.
A folyosó a gyertyák halvány, táncoló fényében végtelen hosszúnak tűnt. Fogalmam sem volt, hogy merre menjek, csak hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. Így a saját tempómban haladva még jobban megnéztem a falon lógó képeket. Mindegyiken fehér 'páncélba ' öltözött, hatalmas szárnyú, fegyvereket tartó angyalok voltak, melyek szigorú tekintettel meredtek rám. Minden képen más-más alak volt látható, mintha egy hadsereg óriási vezérei lennének. A gyomromat a torkomban éreztem, mikor belegondoltam, hogy ők vezethették-vezethetik az égi harcosokat. Annyira figyeltem a festményeket, hogy csak az utolsó pillanatban vettem észre a lábam előtt a mélybe nyúló lépcsősort.
Elindultam lefelé, és arra figyeltem fel, hogy itt a fal üres volt. Mezítláb haladtam, és éreztem a lépcsőt beborító vörös szőnyeg puhaságát. Hamar leértem, és egy szobával találtam szembe magam. Az ajtaja résnyire nyitva volt, és fény szűrődött ki. Tudat alatt éreztem, hogy be kell nyitnom. Először nem akartam hinni a szememnek. Eliot-ot pillantottam meg, amint egy könyvvel a kezében békésen olvas. A gyertyák halványsárga fényében, sokkal vonzóbbnak láttam. Szőke haja, mint aranyszínű glória ragyogott a félhomályban. Nem tudom felfogni, hogy miért játssza a beképzeltet… olyan akár egy angyal…
- Látom, tetszik a kilátás!- mondta gunyorosan.
- Hogy mi, tetszik? Csak szeretné!- vágtam vissza.- Azért néztem, mert meglepett, hogy egy ilyen undok ember, hogyan tud ilyen lebilincselő könyvet olvasni?
Lerakta a könyvet, majd közelebb lépett. Száját mosolyra húzta.
– Hallom, holnap magát kell hazakísérnem. Remélem a családja nem fog jelenetet rendezni azért, mert egy kis időre ’elköltözik’.
- Nem- mondtam elfojtott hangon, majd a kezemet az arcom elé emeltem.
- Mi a baj?- kérdezte Eliot lágy hangon, miközben még közelebb lépett hozzám.
- Csak az, hogy nekem már nincsen senkim- suttogtam.
Eliot letörölt egy könnycseppet az arcomról. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy éreztem, ahogyan emelkedik, majd süllyed a mellkasa, de ebben a pillanatban eltaszított magától.
- Jobb lenne, ha visszamenne a szobájába, hiszen holnap korán kelünk- mondta, miközben elindult felfelé.
Pár perc múlva én is követtem, becsaptam magam mögött az ajtót és zokogva az ágyra rogytam.
Az ablakon át a nap korai sugarai törtek maguknak utat, ezzel megvilágítva az egész helyiséget. A fésülködő asztal melletti széken egy sötétkék ruhát találtam. Felöltöztem, és a tükörben kezdtem nézegetni magam. A selyem lágyan körbeölelte a testem, és ez a meghatározhatatlan szín még jobban kiemelte a sápadt arcomat. A szemem élénkzöld színe most inkább hasonlított a zavaros Temzéére. A hajam szoros kontyba rendeztem. A gondolataimból egy kopogás zökkentett ki.
- Szabad!
Rose lépett be az ajtón. Rám mosolygott, és én viszonoztam.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt! Látom megtalálta a ruhát- nézett végig rajtam.- Sietnünk kell, hogy délre visszaérjenek, talán addigra mi is többet fogunk tudni, és majd átbeszéljük.
Határozottan az ajtó felé terelt.
A földszintre érve egy kétszárnyú ajtó magasodott előttünk.
Rose után léptem ki a házból, ahogy magam mögé néztem láttam, hogy az épület akkora, akár egy kastély, és kövei fehéren csillogtak a londoni napsütésben. Csak most vettem észre, hogy Rose eltűnt mellőlem, és Eliot lépett a helyére. Aki szép komótosan tetőtől talpig végig mért, elmosolyodott, majd így szólt:
- Jó reggelt! Ha abbahagyta a nézelődést, akkor indulhatnánk is.
- Jó reggelt! Megtudhatnám, hogy miért kell sietnünk?- kérdeztem kicsit ingerülten, hiszen még csak hajnali öt óra körül lehetett. Eliot előttem haladt, és úgy tett, mint aki meg se hallotta, amit mondtam. A lovas kocsi mellett megállt, és kinyitotta az ajtót, majd segített beszállni.
- Hol lakik?
- A Hyde Parktól nem messze, a Hill Street-en- mondtam.
A hosszú utat néma csendben tettük meg.
Mikor megérkeztünk, furcsa érzés kerített a hatalmába. Olyan volt, mintha valaki figyelne. Körbe néztem, de a reggel mindig zsúfolt utca, most teljesen elhagyatott volt.
Amint felértünk a második emeletre, Eliot így szólt:
- Én megyek be elsőnek, és ha minden rendben van, akkor szólok magának.
Óvatosan bólintottam.
A folyosón félhomály uralkodott. A szemem sarkából mozgást láttam, de mikor oda fordítottam a fejem nem volt ott semmi. Az ajtó nyikorogva nyílt ki előttem. Eliot intett, hogy bemehetek.
Ahogy beléptem, baljós érzés kerített hatalmába. Körbefordultam, és láttam, hogy minden úgy van, ahogyan azt az előző nap hagytam.
- Gyönyörű a lakása- lépett mellém Eliot.
- Köszönöm- mondtam kissé komoran. Nem néztem rá, de így is tudtam, hogy engem figyel.
- Mivel sietünk, ezért jó lenne, ha elkezdené összeszedni a holmiját- jegyezte meg csípősen.
- Ha nem állná el az utamat, annak nagyon örülnék- mondtam erőteljesen.
Eliot oldalra lépett, és kecsesen meghajolt.
- Milady!
Nem törődve Eliot arrogáns megnyilvánulásával, faképnél hagytam, és bementem a szobába.
Délelőtti fény áradt be az ablakon.
Leültem az ágyamra, és kivettem a komódból az egyetlen emléket, ami a szüleim után maradt. Végtelen szomorúság töltött el, ahogy a kezemben tartottam a brosst, mert ezen volt a családi címerünk. Könnyek gyűltek a szemembe, és eszembe jutott amit Katherine néni mesélt.
Megreccsent a hátam mögött a padló. Hirtelen megfordultam, és Eliotot láttam, amint az ajtónak támaszkodik. Tekintete ellágyult nyoma sem maradt az iménti arroganciájának.
- Miért sír?- kérdezte nyugodt hangon Eliot.
- Tudom, hogy nem is érdekli magát!
- De érdekel- lépett közelebb pár lépéssel.
- Hogy jót nevesen mások fájdalmán - mondtam. Könnyeim, mint a Temze áradáskor úgy törtek elő.
- Nem. Ilyen meg sem fordult a fejemben.
Hitetlenségem láttán még egy lépést tett felém és megfogta a kezem.
- Kérem Elisabeth higgyen nekem.
Szavai hallatán minden kétségem elszállt.
- Ezt a brosst a szüleim hagyták rám. Egy balesetben haltak meg- a hangom elcsuklott.
- Mikor vesztette el őket?
- Három éves voltam- Eliot aranybarna szemébe néztem.- Én nem emlékszem semmire, csak azt tudom, amit a nagynéném mesélt.
- Ne szomorkodjon, hiszen a nénikéje biztosan szereti- mosolygott rám kedvesen.
- Pár hónapja ő is meghalt- mondtam, és egyre jobban kezdtem sírni.
Eliot kezével felemelte a fejem, és letörölt egy könnycseppet.
- Ne sírjon - mondta és végig simított a hajamon.
Majd egy hajtincsemmel kezdett játszadozni, aztán lehajolt és lágyan megcsókolt. Átkaroltam és közelebb húztam magamhoz, úgy éreztem, megszűnt a világ létezni.
Zihálva váltunk el egymástól. Eliot arca kipirosodott és zavartan nézett le rám.
- Khm - megköszörülte a torkát és eltolt magától.
- Tyler, ha szeretnéd a vacsorádat a szobádban elfogyasztani, akkor megengedem.
- Köszönöm szépen!- mondta, és kifelé menet egy puszit adott az anyja homlokára.
Akaratlanul is azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon nekem is ilyen jó kapcsolatom lett volna az anyámmal, ha nem hal meg. Ahogy őket néztem, a szívem melegséggel telt meg, és könnybe lábadt a szemem is.
- Ha befejezted, akkor feküdj le aludni, mert már későre jár- szólt a fiú után Rose.
- Rendben anya!
Miután a fiú kilépett az ajtón, Rose felállt, és leszedte az asztalt. A konyhába ment, én pedig követtem.
- Segíthetek valamiben?- kérdeztem mosolyogva.
- Igen. Kérem, törölgesse el a tányérokat.
Miközben segítettem, csak egy kérdés járt a fejemben, melyet nem mertem feltenni. Végül úgy döntöttem mégis...
- Meddig kell itt maradnom?
- Pár nap az egész, amíg kiderítjük, pontosan mi is történt a Hyde Parkban.
Látva szomorú arckifejezésemet, folytatta.
- Ha szeretne, holnap hazamehet néhány holmiért...- és ekkor jött a mondat azon fele, aminek egy cseppet sem örültem.-, de Eliot-nak magával kell mennie.
- Nem szükséges, hogy bárki is elkísérjen. Tudok én magamra vigyázni.
- Nagyon veszélyes lenne egyedül odamennie. Akik megtámadták, azok biztosan jártak a lakásán is, és nem kockáztathatunk meg még egy támadást.
- De...- próbálkoztam tiltakozni, de jobbnak láttam, ha nem teszem.
- Hazamehet, ha Eliot beleegyezik, és elkíséri önt.
- Rendben.
Az ágyban fekve a sötétségbe vesző mennyezetet bámultam. Azon gondolkodtam, hogy vajon az az arrogáns Eliot, igent mond- e? Részben örülnék neki, mert akkor hazamehetek, de részben nem, mert akkor el kell viselnem. Még azt az egy dolgot nem értem, hogy az, aki ilyen szörnyű természettel rendelkezik az, miért ilyen jóképű.
Akármennyire is próbáltam aludni, nem sikerült. Úgy döntöttem, hogy megkeresem a konyhát, és iszom egy pohár vizet.
Ahogy kiléptem a szobámból, kirázott a hideg. Odabent meleg volt, itt szinte meg lehetett fagyni.
A folyosó a gyertyák halvány, táncoló fényében végtelen hosszúnak tűnt. Fogalmam sem volt, hogy merre menjek, csak hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. Így a saját tempómban haladva még jobban megnéztem a falon lógó képeket. Mindegyiken fehér 'páncélba ' öltözött, hatalmas szárnyú, fegyvereket tartó angyalok voltak, melyek szigorú tekintettel meredtek rám. Minden képen más-más alak volt látható, mintha egy hadsereg óriási vezérei lennének. A gyomromat a torkomban éreztem, mikor belegondoltam, hogy ők vezethették-vezethetik az égi harcosokat. Annyira figyeltem a festményeket, hogy csak az utolsó pillanatban vettem észre a lábam előtt a mélybe nyúló lépcsősort.
Elindultam lefelé, és arra figyeltem fel, hogy itt a fal üres volt. Mezítláb haladtam, és éreztem a lépcsőt beborító vörös szőnyeg puhaságát. Hamar leértem, és egy szobával találtam szembe magam. Az ajtaja résnyire nyitva volt, és fény szűrődött ki. Tudat alatt éreztem, hogy be kell nyitnom. Először nem akartam hinni a szememnek. Eliot-ot pillantottam meg, amint egy könyvvel a kezében békésen olvas. A gyertyák halványsárga fényében, sokkal vonzóbbnak láttam. Szőke haja, mint aranyszínű glória ragyogott a félhomályban. Nem tudom felfogni, hogy miért játssza a beképzeltet… olyan akár egy angyal…
- Látom, tetszik a kilátás!- mondta gunyorosan.
- Hogy mi, tetszik? Csak szeretné!- vágtam vissza.- Azért néztem, mert meglepett, hogy egy ilyen undok ember, hogyan tud ilyen lebilincselő könyvet olvasni?
Lerakta a könyvet, majd közelebb lépett. Száját mosolyra húzta.
– Hallom, holnap magát kell hazakísérnem. Remélem a családja nem fog jelenetet rendezni azért, mert egy kis időre ’elköltözik’.
- Nem- mondtam elfojtott hangon, majd a kezemet az arcom elé emeltem.
- Mi a baj?- kérdezte Eliot lágy hangon, miközben még közelebb lépett hozzám.
- Csak az, hogy nekem már nincsen senkim- suttogtam.
Eliot letörölt egy könnycseppet az arcomról. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy éreztem, ahogyan emelkedik, majd süllyed a mellkasa, de ebben a pillanatban eltaszított magától.
- Jobb lenne, ha visszamenne a szobájába, hiszen holnap korán kelünk- mondta, miközben elindult felfelé.
Pár perc múlva én is követtem, becsaptam magam mögött az ajtót és zokogva az ágyra rogytam.
Az ablakon át a nap korai sugarai törtek maguknak utat, ezzel megvilágítva az egész helyiséget. A fésülködő asztal melletti széken egy sötétkék ruhát találtam. Felöltöztem, és a tükörben kezdtem nézegetni magam. A selyem lágyan körbeölelte a testem, és ez a meghatározhatatlan szín még jobban kiemelte a sápadt arcomat. A szemem élénkzöld színe most inkább hasonlított a zavaros Temzéére. A hajam szoros kontyba rendeztem. A gondolataimból egy kopogás zökkentett ki.
- Szabad!
Rose lépett be az ajtón. Rám mosolygott, és én viszonoztam.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt! Látom megtalálta a ruhát- nézett végig rajtam.- Sietnünk kell, hogy délre visszaérjenek, talán addigra mi is többet fogunk tudni, és majd átbeszéljük.
Határozottan az ajtó felé terelt.
A földszintre érve egy kétszárnyú ajtó magasodott előttünk.
Rose után léptem ki a házból, ahogy magam mögé néztem láttam, hogy az épület akkora, akár egy kastély, és kövei fehéren csillogtak a londoni napsütésben. Csak most vettem észre, hogy Rose eltűnt mellőlem, és Eliot lépett a helyére. Aki szép komótosan tetőtől talpig végig mért, elmosolyodott, majd így szólt:
- Jó reggelt! Ha abbahagyta a nézelődést, akkor indulhatnánk is.
- Jó reggelt! Megtudhatnám, hogy miért kell sietnünk?- kérdeztem kicsit ingerülten, hiszen még csak hajnali öt óra körül lehetett. Eliot előttem haladt, és úgy tett, mint aki meg se hallotta, amit mondtam. A lovas kocsi mellett megállt, és kinyitotta az ajtót, majd segített beszállni.
- Hol lakik?
- A Hyde Parktól nem messze, a Hill Street-en- mondtam.
A hosszú utat néma csendben tettük meg.
Mikor megérkeztünk, furcsa érzés kerített a hatalmába. Olyan volt, mintha valaki figyelne. Körbe néztem, de a reggel mindig zsúfolt utca, most teljesen elhagyatott volt.
Amint felértünk a második emeletre, Eliot így szólt:
- Én megyek be elsőnek, és ha minden rendben van, akkor szólok magának.
Óvatosan bólintottam.
A folyosón félhomály uralkodott. A szemem sarkából mozgást láttam, de mikor oda fordítottam a fejem nem volt ott semmi. Az ajtó nyikorogva nyílt ki előttem. Eliot intett, hogy bemehetek.
Ahogy beléptem, baljós érzés kerített hatalmába. Körbefordultam, és láttam, hogy minden úgy van, ahogyan azt az előző nap hagytam.
- Gyönyörű a lakása- lépett mellém Eliot.
- Köszönöm- mondtam kissé komoran. Nem néztem rá, de így is tudtam, hogy engem figyel.
- Mivel sietünk, ezért jó lenne, ha elkezdené összeszedni a holmiját- jegyezte meg csípősen.
- Ha nem állná el az utamat, annak nagyon örülnék- mondtam erőteljesen.
Eliot oldalra lépett, és kecsesen meghajolt.
- Milady!
Nem törődve Eliot arrogáns megnyilvánulásával, faképnél hagytam, és bementem a szobába.
Délelőtti fény áradt be az ablakon.
Leültem az ágyamra, és kivettem a komódból az egyetlen emléket, ami a szüleim után maradt. Végtelen szomorúság töltött el, ahogy a kezemben tartottam a brosst, mert ezen volt a családi címerünk. Könnyek gyűltek a szemembe, és eszembe jutott amit Katherine néni mesélt.
Megreccsent a hátam mögött a padló. Hirtelen megfordultam, és Eliotot láttam, amint az ajtónak támaszkodik. Tekintete ellágyult nyoma sem maradt az iménti arroganciájának.
- Miért sír?- kérdezte nyugodt hangon Eliot.
- Tudom, hogy nem is érdekli magát!
- De érdekel- lépett közelebb pár lépéssel.
- Hogy jót nevesen mások fájdalmán - mondtam. Könnyeim, mint a Temze áradáskor úgy törtek elő.
- Nem. Ilyen meg sem fordult a fejemben.
Hitetlenségem láttán még egy lépést tett felém és megfogta a kezem.
- Kérem Elisabeth higgyen nekem.
Szavai hallatán minden kétségem elszállt.
- Ezt a brosst a szüleim hagyták rám. Egy balesetben haltak meg- a hangom elcsuklott.
- Mikor vesztette el őket?
- Három éves voltam- Eliot aranybarna szemébe néztem.- Én nem emlékszem semmire, csak azt tudom, amit a nagynéném mesélt.
- Ne szomorkodjon, hiszen a nénikéje biztosan szereti- mosolygott rám kedvesen.
- Pár hónapja ő is meghalt- mondtam, és egyre jobban kezdtem sírni.
Eliot kezével felemelte a fejem, és letörölt egy könnycseppet.
- Ne sírjon - mondta és végig simított a hajamon.
Majd egy hajtincsemmel kezdett játszadozni, aztán lehajolt és lágyan megcsókolt. Átkaroltam és közelebb húztam magamhoz, úgy éreztem, megszűnt a világ létezni.
Zihálva váltunk el egymástól. Eliot arca kipirosodott és zavartan nézett le rám.
- Khm - megköszörülte a torkát és eltolt magától.
