Második részlet: Fény derül a titokra

Mikor magamhoz tértem, egy hatalmas szobában voltam, melyet csak néhány gyertya világított meg. Feljebb ültem, és egy kandallót pillantottam meg. Oldalra fordítottam a fejem, és az ágy melletti fotelban egy ismeretlen alakot láttam. Valamiért nem ijedtem meg tőle. Fehér öltözékével, és szőke hajával pont úgy nézett ki, mint egy alvó angyal. Kinyitotta a szemét, és kérdések tömkelege jutott az eszembe, melyeket egyszerre akartam feltenni. De nem tudtam megszólalni, mert elvesztem aranybarna tekintetében.
- Látom felébredt, hogyan érzi magát? - kérdezte lágy hangon.
- Jól - a hangom remegni kezdett. - Hol vagyok?
- Nyugodjon meg Miss...
- Folet, Elisabeth Folet.
- Nyugodjon meg Miss. Folet. Biztonságos helyen van.
- Ki maga? És mit akar tőlem? Hogy kerültem ide? Miért... - törtek fel belőlem a kérdések, de nem tudtam befejezni, mert a szavamba vágott.
- Az én nevem Eliot Mallory. Én hoztam ide magát. Valóban nem emlékszik arra, hogy mi történt?
Megráztam a fejem, majd kérdőn ránéztem. 
- Szóval sejtelme sincs? Remek, még egy ..., akinek el lehet magyarázni a dolgokat- mondta gunyorosan. - Már ne vegye sértésnek, de maguk emberek annyira tudatlanok, számukra nincs más csak önmaguk.
- Már megbocsásson, de egy miért gondolja  azt, hogy tudatlan vagyok, és kettő ahelyett, hogy rám ordítana, elmondhatná, miről is beszél, és három mi az, hogy mi emberek? - förmedtem rá.
- Az értetlen nézéséből jutottam erre a következtetésre, az mindent elárul- jegyezte meg ironikusan.
- Még is miért hozott ide?
- Azért mert éreztem, hogy veszélyben van. Én az ön helyében megköszönném, nem pedig hisztérikáznék.
- Ezt hogyan érti? Maga látta, hogy mi történt?
- Nem csak annyit láttam, hogy a földön fekszik. Ami magával történt, az számomra is rejtély.
Halk kopogást hallottam. Egy középkorú szőke nő lépett be a szobába.
- Örömmel látom, hogy jobban van. Eliot vacsorázni készül a család. Csatlakoztok hozzánk? Bizonyára ön is éhes Miss...  - kérdezte kedvesen a nő.
- Miss. Folet.
- Persze - mondta a fiú.
- Menj előre - mondta Eliot-nak. Aztán hozzám fordult. - Elnézést az udvariatlanságom miatt a nevem Rose Summer- kedves mosolyát nagy nehezen viszonoztam, és követtem a folyosóra.
 A folyosón mindenhol angyalok képei lógtak a falon, és gyertyák világítottak. Még mindig zaklatott voltam az előbbi veszekedés miatt.
- Vannak már emlékei a parkban történtekről?- törte meg a csendet Mrs. Summer.
- Nem sok, épp hazafelé tartottam, amikor két alak kezdett követni- ekkor furcsa érzés fogott el, és elkezdtem minderre emlékezni. - Egyre közelebb értek. Az utolsó, amit hallottam az egy hangos sikítás volt.- ahogy visszagondoltam a hideg végigfutott a hátamon.
- Ez érdekes, Eliot azt mondta, hogy magán kívül nem volt más ember ott, csak két...- egy pillanatra elhallgatott, de azonnal folytatta is.- Két halott démon. Most már sejtem, hogy mi lett a vesztük. Maga, pontosabban a maga képessége, melyről úgy látszik ön sem tudott- a szemöldöke a homloka közepére ugrott.
- Most maga is azzal fog jönni, hogy egy idióta ember vagyok?- kaptam fel a vizet.
- Nem, éppen az, hogy maga nem az. Lehet, hogy emberként nevelték... de mi angyalok mindig megérezzük, ha valaki nem az.
Próbáltam felfogni, amit mond. Érdekes módon éreztem benne valami logikát. Rose látván értetlen arckifejezésemet megállt.
- Tudja, vannak démonok, vámpírok, vérfarkasok, angyalok és más 'furcsa' élőlények. Gondolom ez egy kicsit sok magának- mosolygott rám, majd tovább indultunk.
Igaza volt, az információk össze-vissza keveregtek a fejemben.
Idő közben egy ajtóhoz értünk. Mikor kitárult előttem, még a lélegzetem is elállt. Az ebédlő akkora volt, mint egy bálterem, és a fény forrása egy csillár volt, mely a mennyezet közepéről lógott le. Az ételek illata kellemesen lengte be a levegőt. A szobában álló asztalnál, már hárman ültek. Szerintem az idősebb férfi Eliottal veszekedett  valamin, de nem tudhattam meg min, mert mire oda értünk abbahagyták.
- Jó estét hölgyeim!- mosolygott a férfi.
- Jó estét!- próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
- Az én nevem Scott Summer, ő pedig itt a fiam Tyler. Foglaljon helyet Miss. Folet.
Eliot mellé ültem le, de ő rám sem nézett.
- Sejtem, hogy miért halt meg az a két démon a Hyde Parkban- mondta lelkesen Rose. Az egész elméletét elmesélte a többieknek, miszerint a 'különleges' képességem végzett velük.
- Már megbocsáss Rose, de ez az egész őrültség. Még hogy ez a nő különleges képességgel rendelkezik- mondta flegmán Eliot.- Esetleg az értetlenkedése, és az állandó kérdezősködése a képessége.
- Elnézést, de még mindig itt vagyok!- tört ki belőlem az elmúlt órák eseményeinek hatására. Hirtelen úgy éreztem még az étvágyam is elment, bár az ételek nagyon jól néztek ki. Elég volt azt megemésztenem, amit Mrs. Summer mondott, és feltételezett rólam.
- Egy ilyen hisztérika, mint maga igen feltűnő és kellemetlen.
- Hogy merészeli!- csattamtam fel.- Nem is ismer!
- Ön sem ismeri saját magát- ordított rám.
- Már, hogy ne ismerném magam. Kedves jó barátaim véleménye szerint igen elbűvölő személyiség vagyok.
- Ha ismerné magát, akkor tudott volna a képességéről. Vagy tudott róla?
A veszekedésünk félbeszakadt, mert egy férfi rohant be az étkezőbe. Teljesen le volt főve, és lihegett is. Mr. Summer-hez lépett, és valamit a fülébe súgott, mire az arca teljesen elsápadt.
- Elnézést, de most mennem kell!- mondta, és bocsánat kérően nézett a feleségére.- Eliot, gyere velem!
Felálltak, és gyors léptekkel követték az idegent. Miután elmentek mi néma csendben folytattuk a vacsorát.

Első részlet: Valós álmok

 Éjszaka ismét reszketve ébredtem, mostanában elég gyakran fordult elő, hogy rémálmaim vannak. Minden részletére tisztán emlékszem.
'  A város teljesen üres volt, és mindent elfedett a köd. London egyik utcájában álltam teljesen egyedül. Hirtelen két alakot pillantottam meg, akik felém haladtak. És anyám hangját hallottam, amint a nevemen szólított. - Elisabeth! Elisa! Hol vagy kicsim?- De nem lehettek ők... Mind a ketten mosolyogtak rám, majd még egy lépéssel közelebb léptek, és ekkor valami megcsillant apám kezében. Ekkor nyomasztó érzés kerített hatalmába.'
Majd felébredtem.
Még most sem akartam felfogni, a szüleim jelentek meg, akiket elveszítettem. Bárcsak itt lenne Katherine néni, ő biztosan segítene megnyugodnom.
   A Folet család utolsó tagjaként a Hyde Park közelében fekvő egyik utcában lakom. Az ablakomon keresztül szemléltem a külvilágot, amikor két csavargó vitája megtörte a csendet.
Hirtelen hideg  fuvallatot éreztem, ezért felvettem a köntösömet.
A telihold megvilágította a sötét sikátorokat, és a Hyde Park is ebben a fényárban úszott. A szemem sarkából egy patkány árnyékát pillantottam meg, és inkább úgy döntöttem, hogy  visszafekszem. A lakásban levő tárgyakat mustráltam, amíg el nem tudtam aludni újból.
  Most a harang kongására ébredtem, épp delet ütött, és nekikezdtem a mindennapos teendőimnek.
 Szerettem a parkban sétálni, mert a friss levegő mindig megnyugtatott, és ez most rám is fért. A szél játszott a falevelekkel és a szemetet kis kupacokba hordta. A lemenő nap alig világított át a sűrű lombkoronákon, és a gázlámpák halvány fénnyel világítottak. A tegnap esti álmomon gondolkodtam, amikor két alak kezdett közeledni felém. Ahogy egyre közelebb értek a hideg végig futott a hátamon. Megpróbáltam gyorsabban haladni, viszont  a hosszú ruhában ez szinte lehetetlen volt. Pár pillanattal később éles fájdalom hasított a fejembe. Mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet két rövid, de éles sikítást hallottam. Nem e világi sikolynak hangzottak.

Előszó:

  A küzdelem felénél egy öt év körüli kisfiú rohant oda Maryhez és Peterhez.  A gyerek szülei véres ruhákban, és nagyon kimerülten küzdöttek. A Hyde Parkban négy egymással küzdő felnőttön és két gyereken kívül nem volt más. A Hold megvilágította a lány gyönyörű barna haját, és zöld szemét. Vele ellentétben a fiúnak szőke haja, és aranybarna szeme volt.
- Eliot mondtam, hogy maradj a lovas kocsiban!- szidta le az anyja, miközben a másik nő támadását védte ki.
- Szép a fiatok Mary- húzta gúnyos mosolyra a száját.
- Lory, ebből hagyd ki a gyerekem!- intézett egy támadást a nő felé, amely sikeresen meg is vágta annak a vállát, és a vér azonnal átáztatta a ruháját. - Inkább adjátok át nekünk a lányt, és akkor békében elmehettek.
- Ezt a lehetőséget inkább kihagynám – és ezzel Mary karjába döfte a tőrt. De mintha az meg se érezte volna, rögtön egy ellentámadással Lory lábába szúrta a pallosát.
  Miközben ők egymással voltak elfoglalva Eliot észrevette a kislányt, és átfutott hozzá.
- Szia. Hogy hívnak? – kérdezte, miközben azon gondolkodott, hogy vajon jól van-e? Az jutott eszébe lehet, hogy őmiatta küzdenek a szülei. Mivel a kislány nem válaszolt, úgy döntött, hogy jobb lenne, ha egy biztonságos helyre vinné. Így megfogta a lány kezét, és a következőt mondta: - Gyere, elviszlek egy biztonságos helyre – a kislány bólintott.
  Nagy léptekkel szelték át London hosszú utcáit. A levegő nagyon lehűlt, ezért Eliot a kabátját ráadta a lányra, aki egyéb ként csak egy rövid ujjú hosszú ruhát viselt. A fiú arra gondolt, hogy elmennek a szülei legjobb barátjához. A nő mindig is szeretett volna egy gyereket. Ahogy kézen fogva haladtak a gázlámpák pislákoló fényében a lány egyszer csak megszólalt: - Ely – és továbbra is csendben sétált a fiú mellett.
- Ely, szép név. Az én nevem Eliot – és ezzel egy kedves mosolyt intézett a lány felé. Befordultak a következő utcába, majd a fiú ismét megszólalt. – Már csak pár ház és ott vagyunk.

 London egyik leggazdagabb környékén jártak. Minden ház díszes volt, és mindegyik kapuját egy aranyszínű angyalszobor díszített. Eliot egyhatalmas kapu előtt megtorpant, majd lenyomta a kilincset. Az ajtóhoz érve Ely elkezdett reszketni a félelemtől, de a fiú megszorította a kezét.
- Nyugodj meg nincs mitől tartanod – a lány reszketése egy kicsit alábbhagyott. Eliot megfogta a kopogtatót, felemelte, majd visszaejtette.  A tárgy óriási hanggal csapódott az ajtónak. Pár perccel később a két gyerek lépteket hallott, majd kitárult a hatalmas, fából készült bejárat. Egy nő állt a küszöbön, úgy 160 centi lehetett, és hosszú fektet haja kiszabadult a kontyából, és fáradt arcába hullott.
- Jó estét Katherine néni– monda a fiú, miközben a tekintetét a nőre szegezte. Közelebb lépett a lányhoz, majd ismét megszólalt. – Szeretném, ha vigyázna Elyre, amíg a szüleim legyőzik azokat a gonosz embereket- Katherine meg sem tudott szólalni, döbbenten nézett a két gyerekre. Ebben a pillanatban a fiú Ely háta mögé lépett, és egy mozdulattal benyomta a házba. Majd futásnak eredt, miközben az eső eleredt. Katherine pár másodpercig még bámulta, ahogyan a fiú a záporban fut, majd bezárta az ajtót és a lányra nézett.

Mire Eliot visszaért a parkba, addigra a felhők mögül előbukkantak a csillagok. A szülei nagyon kimerültek, és több sebből véreztek. A másik két alak élettelenül feküdt a földön. A fiú habozás nélkül a szüleihez rohant, és azok szorosan magukhoz ölelték.
- Édesem mindenhol kerestünk- mondta Mary suttogva. – Hova vitted azt a kislányt? – kérdezte, majd a földre rogyott.
- Biztonságba vittem– mondta Eliot könnyes szemmel.