Tizedik részlet: Emlékek áradata

Emlékek keltek életre a fejemben, csakhogy  nem az én emlékeim voltak, hanem Jack Folet-é.

'Nézd végig az én szememen át újra- hallottam a hangját az elmémben.'
Egy bokor mögött álltam egy kisfiúval. Remegett, és smaragd zöld szemeit elfedték a könnyek.
A csata már a vége felé járhatott, mert a résztvevői egyre nehezebben lendültek neki az újabb támadásoknak, és egyre nehezebben ugrottak félre is.
Mikor a két nő lihegve szétvált, egy szőke hajú kisfiú rohant oda hozzájuk.
- Eliot mondtam, hogy maradj lovas kocsiban!- szidta le a gyereket a szőke hajú.
Nagyon hasonlítottak egymásra, bár a szemük különbözött.
- Szép a fiatok Mary- gúnyolódott a barna hajú.
Vörös ruháján alig látszódtak a vérfoltok. A kezében lévő fegyvert olyan szorosan fogta, hogy az ujjai elfehéredtek.
- Lory, ebből hagyd ki a gyerekem!- intézett egy támadást a nő felé, amely sikeresen meg is vágta annak a vállát. - Inkább adjátok át nekünk a lányt, és akkor békében elmehettek.
- Ezt a lehetőséget inkább kihagynám – és ezzel Mary karjába döfte a tőrt. De mintha az meg se érezte volna, rögtön egy ellentámadással Lory lábába szúrta a pallosát.
Valamivel odébb két férfi is harcolt.
Mikor a fekete hajú támadásba lendülhetett volna, minden újra elsötétült körülöttem.

Jack Folet az ágyam mellett állt, és félmosolyra húzta a száját.
- Most már hiszel nekem?- kérdezte.
- Nem teljesen, van valami amit nem értek- jelentettem ki határozottan.
- És mi lenne az?- húzta fel a szemöldökét.
- Hogy tudtad túlélni annyi éven keresztül, ki segített? Nehogy azt mondd, hogy senki, mert azt nem hinném el.
- A szüleink egyik barátja fogatott be, és nevelt fel, de a nevét még most nem árulnám el.
- És miért is nem?- vettetem felé egy kérdő pillantást.
- Mert még nem bízom benned eléggé. De pár nap, és minden szavam szent lesz számodra- a hideg lassan kúszott végig a gerincemen. Az arcomra mégis nyugodtságot erőltettem.
  Hátat fordított nekem, és mind a ketten néma csendben távoztak. Mikor már a lépteiket sem hallottam, becsuktam a szemem, és éreztem ahogy a könnycseppek hűtik lángoló arcomat.
Az volt a legrosszabb az egészben, hogy a lelkemben ürességet éreztem. Olyan volt, mintha hiányozna az egyik felem.

Kilencedik részlet: Megérzés

- Azokhoz az őrültekhez tartozott, akik megölték a szüleinket!- mondta dühvel és megvetéssel a hangjában.
- Tudod, én tisztán emlékszem arra a napra:
’ Este volt, és a telihold világította meg a parkot. Minden ezüstösen csillogott. Te a harc színtere mellett álltál, és hol a szüleink küzdelmét figyelted, hol azt a gonosz és szívtelen gyereket- dühödt fel ismét.- Én egy bokor takarásában vártam a végkifejletet. Neked is ott kellett volna maradnod velem, de Elisabeth neked mindig is a harc izgalmai jelentették az életet. Nem is tudom hányszor győztél le játék közben, de ez nem is számít... Mikor elmentél azzal a fiúval, addig nekem végig kellett néznem az anyám és az apám halálát- egy pillanatra mintha fájdalom jeleit láttam volna az arcán, mely hamar semmivé lett.- Megkínozták őket!’
- Akkor megfogadtam, hogy együtt bosszút állunk rajtuk.
- Nincs bizonyítékod az állításodra- mosolyodtam el, bízva abban, hogy igazam van.
Hirtelen valami vibráló érzés kerített a hatalmába. Nem tudtam megszólalni, és pánikba estem. A világ elsötétedett körülöttem.
Mikor ismét látni kezdtem, nem akartam hinni a szememnek...

Eliot egy lepukkant kocsma ajtaja előtt várakozott. Elég rozoga épület volt. A hely neve valaha Sárkány barlang lehetett, de az évek során az S betű teljesen lekopott. Így az arra járók a pislákoló fényekben csak annyit olvashattak Árkány barlang.
Pár perc elteltével halk, de mégis határozott léptek közeledtek Eliot felé.
Fekete ruháján a szél hullámokat vert. Sötét haja az arcát simogatta.
Mikor az ajtóhoz ért üdvözlésképpen megölelte a fiút.
A lány mosolyogva lépett hátra egyet.
- Miért hívtál?- érdeklődött, miközben befelé indult.
- Lenne egy feladatom számodra, Irina- mondta halkan, és követte.
Leültek egy asztalhoz, ami a kandalló közelében foglalt helyt.
Az épület tele volt mindenféle lénnyel.
A sarokban három vérfarkas vitatkozott valamin. Mellettük egy pár ült, de a bőrük olyan fehér volt, mint a hó, és valami vörös italt iszogattak. Bár a világítás nem volt a legjobb, mégis tisztán ki lehetett olvasni a tehetetlenséget Eliot aranybarnán csillogó tekintetéből.
- Mi lenne az?- kérdezte Irina felhúzott szemöldökkel.
- Meg kellene találnod valakit...- hajolt közelebb. Arcuk csak pár centire volt egymástól, úgyhogy Eliot inkább hátradőlt a székében.
- És ki lenne az?
- Az nem számít, csak találd meg!- lett hirtelen ingerült, és átadott egy tárgyat a lánynak.- A pénz nem számít.
Az csak bólintott.
Elvette a csillogó tárgyat és ő is hátradőlt.
Néhány percig csak némán ültek, majd a nő megszólalt. Mintha nem e világi lett volna a hangja. A teremben mindenki megdermedt.
Az idő megállt, könyvelte el magában Eliot.

’Egy idézet, egy vers,
Melyet az ég a fejembe vert.

Tudat, és vágy,
Mely égető lánggal várt.

Fájdalmas láz,
Mely körülöttem állt.’

Az emberek újra zsongásba kezdtek körülöttük-
Irina szemében mintha valami gonosz villant volna át, de a fiú ezzel nem törődött. Úgy könyvelte el a dolgot, hogy csak képzelte a dolgot.
- Mit láttál?- kérdezte, és izmai megfeszültek.
- Tudom hol van...- felelte elhaló hangon.
- Akkor mondd meg, ígérem a kétszeresét kapod annak, amit kérsz érte- a remény örvényleni kezdett az ereiben. Olyan érzése volt, mintha újra lélegezni tudna.
Valahol legmélyen egy hang azt súgta neki, hogy valami nincs rendjén, de nem törődött vele. Évek óta ismerte a lányt, tudta, hogy megbízhat benne.
Irina elővett egy papírt, és leírta a címet, majd átadta Eliotnak.
Egy ideig még egymással szemben ültek, hogy ne legyen feltűnő a hirtelen távozásuk.
Előbb a lány távozott, majd ő is követtem pár perc elteltével.
A kocsma ajtaja előtt a fiú egy pénzzel teli zsákocskát adott át, majd hátat fordított neki, és elindult a megadott címre.

Nyolcadik részlet: Kételyekkel teli szív

Eliot London utcáit járta, és csak mikor hetet ütött az óra, akkor vette észre, hogy már mindent beborít a sötétség és a gázlámpák halvány fénye.
Az egész várost végig nézte, még a legmocskosabb helyekre is bement, de semmi. Fogalma sem volt, hogy hol lehet Elisa, és ezért magát hibáztatta.
’ Mi van, ha miattam megkínozzák, vagy...’- nem merte befejezni a mondatot, inkább úgy döntött, hogy visszamegy a helyre, ahol először látta a lányt.
Olyan gyorsan rohant, hogy nem is törődött az emberekkel, akiknek nekiment.
A Hyde Park most a holdfényben még gyönyörűbbnek tűnt. Eliot nekitámaszkodott az egyik fának, miközben próbált egyenletesen levegőt venni, végig gondolta a lehetőségeit.
Belül óriási sötét űr töltötte meg a lelkét.
’Eszébe jutott az a napsütéses délután, mikor két démont követett. Először nehezen vette őket észre. Az egész napját az üldözésükkel töltötte, abban reménykedve, hogy végül eljuthat a vezérükhöz. Azonban nagyon meglepődött, mikor egy nőt kerestek fel. A házánál kezdték el követni, majd mikor a parkba értek el akarták fogni, de akkor valami történt. Valami, amit Eliot azelőtt még sosem látott. Lélegzett visszafojtva figyelte őket. A lány hírtelen megfordult. A szeme vörösen izzott, és egy láthatatlanul vibráló erőtér jelent meg körülötte, mikor a démonok hozzá értek hamuvá égtek. A fiatal nő, pedig a földre zuhant.’
Eliotot még most is a hideg rázta, mikor erre az emlékre gondolt.
’Hogyan lehet egy ilyen gyönyörű teremtésben ekkora erő...’- gondolatmenetét nem tudta befejezni, mert ekkor eleredt az eső.
A ruha rátapadt a fiú felsőtestére, ezzel még jobban kiemelve annak izmait. Göndör haja aranybarnán izzó szemeibe lógott. A kezét az arca elé emelte, és a földre rogyott. Minden kavargott a fejében, és nem tudta meghatározni, hogy milyen érzés kerítette hatalmába. A szíve elszorult, alig kapott levőt. Ismeretlenek voltak számára ezek az érzések.
London elhagyatott utcái keringtek a szeme előtt. A kihalt sikátorokból a sötétségbe vesző sikolyokat hallott. Látta maga előtt amint Elisa-t kínozzák.
Pár perc elteltével Eliot kitisztult fejjel felállt, és még nagyobb erővel azon volt, hogy megmentse a lányt.

A sokktól gondolkodni sem tudtam, olyan érzésem volt, mintha mindent egy vastag vízréteg mögül figyeltem volna.
- Na mi van hugikám csak nem meglepődtél?- kérdezte gunyoros mosollyal az arcán.
Undor lett hirtelen rajtam, amint végig mértem.
- Hazudik- mondtam megvetéssel a hangomban.
- Ha hazudok akkor, hogy hallhattad a gondolataim?
- Adott valami szert... És, és...- nem tudtam mivel védekezni.
'Lehet, hogy igaza van... nem, az nem lehet.'-ráztam meg a fejem tagadón.
- De, igen. Jobb, ha elhiszed- mosolya még gúnyosabb lett.
- Biztos, hogy hazudik, mert akkor a nénikém befogadta volna a testvérem is.
- Az a nő nem a nagynénink. Sőt semmi köze sincs a családunkhoz- hangja hirtelen lágy lett.

Egy kis késéssel, de megjött az új rész :) Várom a véleményeiteket :D

Hetedik részlet: Maga a sátán 2.

A házból kilépve könnyek tengere tört magának utat.
Az emberek szó nélkül haladtak el mellettem, mintha nem is léteznék.
Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, és nem is számított. Csak minél messzebb akartam kerülni. Eliot arca rajzolódott ki előttem, amint mosolyog. Düh kerített hatalmába. Megtöröltem az arcomat és elszántan haladtam tovább.
Már órák óta gyalogoltam, amikor olyan érzésem támadt, hogy valaki követ. Megálltam körbenéztem, és ekkor tűnt fel, hogy senki sincs az utcába. Nem tudtam hol vagyok. Elhagyatott házakat, és egy gyárépületet pillantottam meg. Hirtelen szürkéskék felhők gyűltek az égen, és feltámadt a szél. El akartam futni, de a lábam nem mozdult. A hajam kiszabadult a csatok fogságából és hagyta, hogy a szél összeborzolja. Az eső eleredt és függönyként takarta el a kilátást.
Valami megmozdult.
Azt kívántam bárcsak a kastélyban maradtam volna. De ezt a gondolatot azonnal el is vetettem, ahogyan a düh eluralkodott rajtam.
Kékes fény közeledett felém. A pánik lassan az uralmába kerített, és nem szándékozott többé elengedni.
A semmiből egy sötét alak ugrott elém. Először azt hittem, hogy valaki viccet űz velem, de akkor megláttam.
Ugyan az a nő állt előttem, mint aki előző este.
A gyomrom görcsbe rándult, majd hirtelen minden elsötétült.

Eliot a szobában állt, az ablakon át nézte a délelőtti napsütésben fürdő London utcáit.
A kezét ökölbe szorította. Tudta, nem kellett volna hagynia, hogy Elisabeth elmenjen. De ő mégsem akadályozta meg, sőt még engedélyt is adott neki a távozásra.
Mardosta a bűntudat, és legszívesebben képen vágta volna magát.
Azon gondolkozott, hogy jó cselekedett-e? Vagy talán hagyta, hogy egy ártatlan ember élete veszélybe kerüljön?
Nem.
Elisa tud vigyázni magára- mondta, hogy megnyugtassa magát.
Hirtelen felkapta a fejét amint a szeme sarkából nyílni látta az ajtót. Csalódva nyugtázta, hogy csak Tyler az. A fiú sápadt volt, és úgy nézett, mint aki szellemet látott.
- Apa...Apa...- dadogta.
- Mi történt vele? Ugye nem...- kérdezte Eliot aggodalmas arccal, de a mondatot, mert ekkor ismét megszólalt Tyler.
- Apát visszahozták, de... Súlyos sérüléseket szenvedett. Egy levelet is hozott. Mielőtt összeesett...- a fiú hangja elcsuklott, a szeme könnyel telt meg. Látszott rajta, hogy próbál higgadtan beszélni. Ahhoz képest, hogy még alig múlt el tíz éves jól uralkodott az érzelmein- azt mondta, hogy csak te olvashatod el.
Vett egy mély lélegzetet, odaadta a levelet Tylernek, majd kirohant a szobából.

Mikor felébredtem a fejem zúgott. Egy ablaktalan szobában feküdtem egy dohos takaróval betakarva.
Az egyetlen fényforrás egy halványan pislákoló gyertya volt, mely az ágy melletti szekrényen foglalt helyet. Az ágyon kívül ez volt az egyetlen bútor a szobában.
Mikor megpróbáltam megmozdítani a kezem észrevettem, hogy az meg van kötve. Megpróbáltam kiszabadítani, de csak azt sikerült elérnem, hogy feldörzsöltem a bőrömet.
Hirtelen halk mocorgást hallottam. Az ajtó hangos nyikorgással nyílt ki, és egy magas barna hajú férfi lépett be rajta. Közvetlenül mögötte érkezett a szobába a vörös hajú nő is.
- Nocsak, nocsak! A mi kis Csipkerózsikánk felkelt- mondta mély, és határozott hangon a férfi, miközben gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Ki maga, és mit akar tőlem?- kérdeztem elcsukló hangon.
- Látod Charlotte? A saját bátyát sem ismeri fel- nevetett fel hangosan, miközben a tekintetében megvetés látszódott.
- Nekem nincsenek rokonaim!- háborodtam fel.
- Ó, édes egyetlen húgocskám- rázta meg a fejét- , akkor itt az ideje, hogy bemutatkozzak.
„Jack Folet vagyok. Az egyetlen élő rokonom vagy, és egyben az ikertestvérem is.”- mondta egy hang a fejemben.
Ránéztem az előttem álló férfira, a szája nem mozgott, mégis mintha őt hallottam volna a fejemben.

Hatodik részlet: Maga a Sátán 1.

( Nagyon várom a véleményeket. :D És ha tetszett, akkor itt megtalálod az oldalt és a csoportot is!)

- Jó reggelt!- mondta halkan, miközben lesütöttem a szemem.
- Látom nem aludtál jól. Remélem, nem Scott miatt van bűntudatod, mert semmi okod nincs rá, hogy rosszul érezd magad- mondta Rose, és látszott rajta, hogy komolyan gondolja.
Olyan érzésem támadt, mintha a sors így akarna megbüntetni, csak még arra nem sikerült rájönnöm, hogy mi okból.
Hirtelen lágy szellő érkezett a bejárat felöl, de mikor oda pillantottam, nem láttam semmit. Az ajtó zárva volt.
„ Elisa ne higgy neki, hazudik. Scottot nem is rabolták el, és azt akarják, hogy a fogjuk legyél. Szerintem…”- a hang elhalkult, ahogyan a csészét kiejtettem a kezemből, és hangos csattanással széttört a padlón. A hideg lassan kúszott fel a hátamon.
Eliot mellém lépett.
- Elisa jó vagy?- kérdezte aggodalommal teli hangon.
- Igen… Igen…- a kezem remegni kezdett- Vagy is nem. Biztos, hogy Scottot elrabolták, és ti nem csak ezzel akarjátok, hogy itt maradjak?
Teljesen elbizonytalanodtam, már nem tudtam, hogy kinek higgyek.
- Azok után, hogy megmentettelek még kételkedsz bennem?- kapta fel a vizet Eliot.
- Mi van akkor, ha te támadtál rám, és a többit csak kitaláltad? Szerintem, az lenne a legjobb, ha haza mennék, de ne merészelj itt tartani, mert nem fog sikerülni!
- Menj csak nyugodtan, úgy is szükséged lesz rám, csak nem biztos, hogy ott leszek, hogy segítsek!
Nem foglalkozva a többiekkel, felrohantam a szobámba, és hangos csattanással zártam be az ajtót. Levetettem magam az ágyra, és megpróbáltam újra átgondolni az egészet.
Mi értelme van ennek? Csak meg játszotta volna magát Eliot? A kimondott szavak, és a lopott csókok mind hazugság volt?
A szemem megtelt könnyel, és a párnába temettem az arcomat.
Úgy éreztem, mintha egy tört szúrtak volna a szívembe, melytől a mellkasom égni kezdett.
Pár percig csak feküdtem, és a sötét mennyezetet bámultam.
A gondolatmenetemet egy halk bátortalan kopogás zavarta meg.
- Menj el!- ordítottam.- Már eldöntöttem, hogy elmegyek!
A szekrényhez rohantam, és összepakoltam a holmimat. A családi brosst, mely eddig az éjjeli szekrényen hevert kitűztem a mellkasomra.
Eliot lépett be a szobába, szemében harag és megbántottság tükröződött egyszerre.
- Elisa- kezdte halkan miközben lesütötte a szemét.
- Ha bocsánatot akarsz kérni, ne is próbálkozz- mondtam, miközben az ablakon keresztül néztem az egyre forgalmasabb utcát.
- Nem is azért jöttem! De ha már itt tartunk, akkor annyival megtisztelhetnél, hogy rám nézel, mikor hozzád beszélek!- förmedt rám.
- Nehogy már te oktass ki engem az illemszabályokról! Akkor még is miért jöttél?
- Nem számít!- mondta halkan Eliot miközben lenyomta a kilincset.
- Akkor akaratom ellenére akarsz itt tartani?
- Menj nyugodtan- újra lesütötte a szemét, és arrébb lépett az ajtó elől.
Megfogtam a holmimat, és nagy sebességgel rohantam el mellette.

Ötödik részlet: Talány

Nem mertem megmozdulni. Azt se tudtam, hogy mit akar tőlem.
 Hosszú göndör haját a szél összeborzolta.
 Olyan gyorsan közeledett felém, hogy alig tudtam követni. Mikor már csak pár méterre volt valami megcsillant a kezében. Egy tőr volt.
A gyomrom görcsbe rándult, és az a baljós érzés egyre erősödött.
Az utca másik feléről gyors lépteket hallottam. Urrá lett rajtam a félelem.
Hirtelen valaki megérintette a vállam. Úgy éreztem, itt a vég.
Mikor oldalra pillantottam, láttam, hogy csak Eliot az.
- Te meg mit keresel itt, ilyen időben?- kérdezte ingerülten.
Nem válaszoltam, inkább ismét a női alakot kezdtem keresni, de nem találtam.
- Látom nem vagy képes kibírni egy napot anélkül, hogy valami bajod esne- ordított rám. Sugárzott belőle a megvetés, és még valami, amit nem tudtam azonosítani.
- Nem engem kellett ma elcipelni a kastélyba. És amúgy sem szorulok rá a segítségedre!- vágtam vissza.
- De van, és addig nem engedlek el, amíg vissza nem jössz.
- Akkor hosszú esténk lesz.
- Azt kétlem- húzta gúnyos mosolyra a száját. Megfogta a csuklóm, és a másik kezével maga felé fordította a fejem.
 A szemébe néztem.
Nem tudtam, hogy miért, de nem tudtam elszakadni a tekintetéből.
- Tudom, hogy ez most nehéz neked, de azzal nem segítesz, ha az ellenség karjaiba veted magad.
- Nem szabhatod meg, hogy mit tegyek!- ezt nem mondtam olyan magabiztosan, mint ahogyan szerettem volna.
- De igen, ha én felelek az életedért!
- De miattam került bajba a családod, és ezt nem bírom elviselni!- sikerült elfordulnom, és az égre pillantottam. A könnyem legördültek az arcomon, de az esőtől nem látszottak.
- A családom mindig veszélyben van- lépett közelebb hozzám.- Kibírhatatlan személyiséged annál jobban aggaszt- jegyezte meg arrogánsan.
- Szerintem inkább neked van szörnyű természeted!
-Ó igen? Mi benne olyan rossz? Az elbűvölő humorom, vagy a kifinomultságom- lépett még közelebb.
- Most ugye csak viccelsz?- mosolyodtam el akaratlanul.
- Miért? Nem így van?
- Eddigi tapasztalataim alapján nem igazán.
- A konokságod teljesen megőrjít- mondta és megragadott.- És csókjaid hiánya is.
Erre nem tudtam válaszolni. Olyan közel volt, hogy hallottam a szívverését.
Egy elázott hajtincset kisöpört az arcomból, és megcsókolt. Már nem fáztam, és az esőcseppek olyanok voltak, mintha sok apró szikra hullott volna ránk.
Hirtelen eltolt magától, és rám mosolygott.
- Most már mehetünk? Vagy még mindig itt akarsz maradni?
- Nem- mondtam alig hallható hangon.
Eliot elindult, kicsit lemaradva követtem.
Az eső egyre jobban zuhogott, és a szél is feltámadt.
Útközben egyre jobban rázott a hideg. A kezemmel próbáltam melegíteni magam, de nem igazán sikerült.
Eliot hirtelen megállt.
- Vedd fel ezt!- nyújtotta felém hófehér kabátját.
-  Ez csurom víz!
- De jobb, mint a semmi- ezzel rám terítette a nehéz ruhadarabot.
El kellett ismernem, hogy igaza volt. Így már egyáltalán nem fáztam.
Átkarolt, én pedig nem ellenkeztem. Olyan jó volt, nem akartam, hogy elengedjen.
Már jó ideje gyalogoltunk, mikor feltűnt, hogy rossz irányba megyünk, mert itt már csak elhagyatott épületek voltak.
- Hova megyünk?- kérdeztem halkan, miközben csillogó szemeibe néztem. Az eső elállt, és látszott a bíbor színű égen, hogy hamarosan pirkad.
- Az titok! Majd meglátod!- mondta sejtelmesen, miközben mosolygott.
- Bízom benned- suttogtam olyan halkan, hogy még ő sem hallhatta meg.
Jól esett a törődése. Az elmúlt pár hónapban ez volt az első olyan alkalom, hogy minden rosszat elfelejtettem. Mikor vele vagyok, mindig csak a szép emlékek jutnak az eszembe.
Már húsz perce gyalogoltunk, amikor Eliot megállt egy hatalmas ház előtt. Az épület elhagyatottnak tűnt.
Fogalmam sem volt, hogy mit akarhat, csak követtem a bejáratig.
- Csak utánad- nyitott nekem ajtót, miközben széles mosoly ült az arcán.
Kérdőn néztem Eliotra, majd vissza az ajtóra.
Vonakodva léptem be az épületbe.
Hideg volt odabent. A sötétség mindent átölelt. Teljesen megbíztam benne, de az a rossz érzés csak nem akart megszűnni.
- Sötét van és nem látok semmit.
Mikor bezárult az ajtó, kezdtem félni.
Hirtelen valaki megfogta a kezem.
Meg se kellett szólalnia, a nélkül is tudtam, hogy Eliot az.
- Vigyázz lépcső!- suttogta a fülembe. Leheletét éreztem az arcomon.
Ahogy haladtunk felfelé egyre több fény áradt be.
Mikor felértünk gyönyörű kilátás tárult elénk. London még szendergő utcái mögött megpillantottam a felkelő napot.
A narancs és a bíbor színeiben pompázott a város teteje.
- Ez a kedvenc helyem a városban. Mikor nincs kedvem az emberekhez, vagy más élőlényekhez, akkor ide jövök.- mondta, miközben üres tekintettel az eget nézte.
Az arcát a napfény még szebbé változtatta. A haja olyan volt, akár egy színarany korona, nem tudtam levenni róla a szemem. Tökéletesnek tűnt.
Ebben a pillanatban felém fordult, és halványan elmosolyodott.
- Lassan mennünk kellene, mert ha Rose felkel, és nem talál minket, akkor bajban leszünk.
Mire vissza értünk a kastélyba, már hajnali négy óra körül járhatott az idő. Egész úton egy szót sem szóltunk.
Odabent, csend honolt.
Felmentem a szobámba, hogy lepihenjek egy kicsit, és egy száraz ruhát vegyek fel.
Eliot a lépcső tetejéig kísért, majd szó nélkül eltűnt.
Az ágyon feküdtem, mikor valaki a nevemet kezdte motyogni. Körbe néztem, de nem láttam senkit.
„ Elisabeth nem bízhatsz meg bennük”- mondta az ismeretlen férfihang a fejemben.
„ A helyedben…”
Hirtelen összerezzentem, a kopogás hallatán.
Az ajtóhoz mentem, majd kinyitottam.
- Szia, csak a kabátomért jöttem- mondta Eliot miközben belépett a szobába.- Remélem nem ébresztettelek fel. Igaz?
- Nem, mert nem tudtam elaludni- válaszoltam, mikor bezártam az ajtót.
A székhez mentem, megfogtam a még nedves kabátot, majd a kezébe nyomtam.
- Tessék, itt van.
Mikor rá néztem, láttam, hogy még mindig az elázott ruhájában van. Észrevettem, hogy a fehér ingén van egy vörös folt.
- Eliot te vérzel!
- Á, az csak egy karcolás- mondta mosolyogva, majd elment.
Pár pillanatig csak álltam és magam elé bámultam. A gondolatok kavarogtak a fejemben. Egy hirtelen ötlettől vezérelve még is csak utána futottam.
A folyosó végtelen hosszúnak tűnt, annyira lefoglalt, mit mondhatnék, hogy észre se vettem, csak mikor neki ütköztem.
Felnéztem rá, és egy szó se jutott eszembe. A közelében mindig zavarban érzem magam.
Csak álltunk, és egymást néztük a gyertyák halvány fényében.
- Valami gond van?- törte meg a csendet Eliot.
- Nem, nincs- mondtam halkan, és bátortalanul.
- Akkor miért követtél?
- Nem követtelek!
- Nálad szebb és önfejűbb teremtést még nem láttam- mondta lágy hangon.
Lehajolt...
- Khm- szólalt meg valaki a hátam mögött.- Elnézést, de nem sokára reggelizünk.
Megfordultam, és csak remélni tudtam, hogy lángvörös arcom nem látszódik a halvány fényben.
- Tyler, köszönöm, hogy szóltál- hangja higgadt volt.- Elisa ti menjetek előre, én majd később csatlakozom- mondta a lépcsőn lefelé menve.
Pár percig csak néztem a mélybe vezető utat.
- Sajnálom, hogy elrabolták miattam az apukádat- törtem meg a csendet.
- Nem a te hibád, hiszen nem tudhattad, hogy mi fog történni- jelentette ki határozottan Tyler, miközben elindultunk.  A szemén látszott, hogy sírt, és most is a könnyeivel küzd.
- Megteszek mindent, hogy visszahozzuk- mondtam.
Idő közben megérkeztünk a konyha bejáratához, mely nyitva volt.
Az asztalnál Rose ült egy csésze, gőzölgő teával a kezében.
- Jó reggelt! – üdvözölt. Az arcán látszott, hogy nem aludt valami jól az éjszaka.