Sziasztok!
Tudom, hogy mostanában nem voltam valami aktív, de a tizenegyedik részlet már készülőben van. Addig is itt van egy kis olvasnivaló. Remélem tetszeni fog. :) Minden véleményt szívesen elolvasok, úgyhogy hagyj magad után egy hozzászólást, ha lehet.
Az élet sokszor igazságtalan, főleg amíg az ember fiatal.
Az erdő a ködbe, és a sötétségbe rejtőzött. Mindent ellepett az a bizonyos vihar előtti csend.
A közeli kisváros lakói mit sem sejtve aludtak a házaikban. A gyerekek mesevilágról, míg a felnőttek szebb életről álmodtak.
Az állatok mind nyugtalanul mocorogtak.
Az erdő széli ház egyik hálószobájában mégis felgyulladtak a fények.
Anna
rémült tekintettel bámult meredten az ablakra. Már napok óta minden
éjjel ugyanaz a rémséges arc lebegett csukott szemei előtt.
Fekete haj, világító kék szemek, és egy maszk.
A legérdekesebb mégis az volt, hogy akárhányszor meg akarta érinteni kicsúszott az ujjai közül, akár a levegő.
Tudta, hogy már látta, mégsem emlékezett rá igazán.
Hirtelen valami nagy erővel nekivágódott az ablaknak, mire az beterítette a földet, az ágyat és Annát.
Az izzó kialudt.
Az ajtó mellett egy test feküdt mozdulatlanul. A lány az ijedtségtől mozdulni sem bírt.
Arcán könnyek csorogtak végig, de nem törődött velük. Az ismeretlen lassan felállt, és felé fordult.
Azonnal felismerte, és nem akarta elhinni, hogy rémálmainak tárgya most itt állt előtte.Lassú és megfontolt léptekkel közeledett. Tekintetében mintha szenvedés, és aggodalom tükröződött volna.
Anna most takaróját magához szorította. Abba kapaszkodott, mintha az megtudná védeni bármitől.
A fiú már csak pár lépésre volt tőle.
Az
idő mintha megállt volna körülöttük. A holdfény volt az egyetlen, ami
bevilágította a szobát. A tompa fényben minden árnyék titkot rejtett.
Anna
megfontolt mozdulatokkal lemászott az ágyról. A fekete öltönyt viselő
alak egy lépést hátrált, majd kezével a lány karja után nyúlt.
A takaró a
földre zuhant.
